Wacha Imre: Kiejtési babonák az elektronikus tömegtájékoztatás beszédében

1. A rádióadók és a tévécsatornák tájékoztató (információs) műsorainak nyelvi érintkezésformáit és beszédhelyzeteit - Deme László kategóriáit bővítve- négy nagyobb kategóriába szoktam sorolni:

1. beszélő (direkt) műsorok (kétlépéses, egyirányú közlés),
2. beszéltető (indirekt) műsorok (négylépéses, adó-vevő szerepet váltó közlésfolyamat),
3. beszélgető műsorok, (négylépéses, adó-vevő szerepeket és szereplőket váltó közlésfolyamat),
4. csevegő (interaktív) műsorok ((négylépéses, adó-vevő szerepeket, szereplőket és szerepfunkciókat is váltó közlésfolyamat).

1.1. A beszélő (direkt) műsorokban a rádió tévé szereplője (egy személy!) közvetlenül a hallgatókhoz vagy a nézőkhöz szól. Több változata van.

1.1.1. Az egyikben a szöveg írott alapról hangzik fel: megszólaltatója - hivatásos beszélő (azaz bemondó, műsorvezető - rendszerint tanult beszélő) vagy maga a szerző (pl. szakelőadó - többnyire nem tanult, de igényes beszélő) - felolvassa az előre pontosan, feszesen, percre megfogalmazott - de nem mindig szájra-fülre írt - írásban rögzített szöveget. Többnyire így hangzanak el a tájékoztató jellegű szövegek: hírek, tudósítások, a kommentárok (pl. a krónika típusú műsorokban, a tévéhíradókban), azután a kritikák, ismertetések, szakelőadások, az egyes számok közötti összekötő-átvezető szövegek (az összetett műsorokban). Az ilyen megnyilatkozásokon általában érződik a felolvasásra jellemző, olykor „steril" hangzás. Az ide sorolható megnyilatkozások egy része „élőben", más része felvételről kerül adásba.

1.1.2. Másik változatában, így pl. a Bartók rádió délutáni zenés műsoraiban, kereskedelmi rádiók zenés blokkjaiban a műsorvezető - aki egyedül ül a stúdióban - spontán megfogalmazású beszéddel fordul a hallgatókhoz. (Ez a változat tévében - a felvételtechnika miatt - viszonylag ritka). Az ilyen produkciók megfogalmazásán, hangzásán érződik is az ad hoc jelleg. (Még akkor is, ha a megnyilatkozás félig spontán, azaz előre eltervezett vázlatra, bizonyos előre megfogalmazott részekre támaszkodik is.) Ide sorolhatók pl. a helyszíni (sport)tudósítások is.

1.1.3. Egy harmadik változata a beszélő műsoroknak csak formailag tartozik ide: az olyan rövidebb-hosszabb- lélegzetű megnyilatkozásokat, tájékoztató "kiselőadásokat", szakelőadásokat, tudomány-népszerűsítő előadásokat sorolhatjuk ide, amelyeket egy-egy szakszerző mond el. Ezeknek egy része azonban szerkesztői vagy riporteri kérdésre válaszol (csak a szerkesztő vagy a riporter nem jelenik meg az adásban), más részük pedig spontán szakelőadás (pl. a Mindentudás egyetemének előadásai, nyilatkozatok stb.). Ezek nyelvileg korántsem olyan feszesek, pontosak, mint az írásos alapról felhangzó megnyilatkozások. Mondat- és szövegszerkezetüket, hangzásukat is az élőszó-szerszerűség jellemzi.

1.2. A beszéltető (indirekt) műsorokban több, általában két személy szólal meg. Rendszerint a riporter és a riportalany beszélgetését halljuk, hol élőben, hol (megvágott: rövidített, olykor „gyógykozmetikázott") felvételről. A szinte mindig spontán megfogalmazású párbeszéd címzettje azonban nem a két beszélgető-társ, hanem a jelen nem lévő hallgató-néző. A beszéd mindig spontán élőszó; nyelvi és hangzásformája mindig a két beszélgetőtárs személyiségétől (vérmérsékletétől, társadalmi stb. helyzetétől, rangjától, nyelvi és magatartáskultúrájától és beszédszándékától) függ. Természetesen több változata van az egyszerű interjútól a nyilatkozaton, az oknyomozó riporton át a riportázsig és a portréig. Összetett változatainak egy-egy kisebb egységeiben (alapformáiban) azonban mindig ketten beszélgetnek - spontán szövegalkotással, négylépéses formában, azaz az adó és a címzett szerepe váltakozik. A beszédmodort általában az igényesség (vagy az arra való törekvés) jellemzi.

1.3.A beszélgető műsorok kategóriájába az olyan „kerekasztal-beszélgetés" típusú adásokat sorolom, amelyeknek kettőnél több „szereplője" van: a stúdióban - többnyire egy szerkesztő-műsorvezető vagy moderátor „segítségével" - több egyenrangú szakértő beszél, vitat meg, fejt ki valamilyen témát, témakört. A beszélgetés, a gondolatok megfogalmazása és hangoztatása (a szövegalkotás és a beszéd) mindig „természetes" beszédhelyzetben, spontán módon zajlik, még akkor is, ha a „szereplők" közönség jelenlétében vagy éppen jelen-nem-létében egymáshoz fordulva cserélik ki, de a közönségnek szánva mondják el gondolataikat. Mondandójuk tehát nem egymásnak, hanem a valódi vagy virtuális hallgatóságnak szól, noha a beszélgetés mindegyik résztvevője „gerjesztője" és egyben „társformálója" is a teljes beszédfolyamatnak. Éppen ennek következménye, hogy a megszólalásokat, a diskurzus „lépéseit" az élőszó mondatszerkesztése és az attitűdöt is érzékeltető-kifejező, a gondolkodás menetét-szakaszosságát, ritmusát is tükröző „érzelmi fűtöttség", a közlés „indulata" jellemzi.
Ebben a megnyilatkozástípusban nagyon gyakran észrevétlenek maradnak, eltűnnek vagy a hát-térbe szorulnak - hacsak nem túlságosan kirívóak - azok a beszédsajátosságok, amelyeket kiejtési vétségekként szokás emlegetni. A beszédmodort ugyanis - ritka kivételtől eltekintve - az igényesség jellemzi, a közéleti stílusnak az a változata, amelyet az igényes közlőpróza kategóriájába sorolhatunk.

1.4. A csevegő (interaktív) műsorok tulajdonképpen az előző kettőnek a keverékei. Itt is több alapváltozattal számolhatunk.

1.4.1. Az igényesebb változatban - többnyire riporter-műsorvezető, moderátor közreműködésével - a nagyközönség számára valamely közérdekű vagy annak tekinthető kérdést beszél és világít meg egy vagy több szakértő vagy „illetékes". Ennek az összetételében (funkciójában, szakértelmében stb.) „homogén együttesnek" a beszélgetésébe kapcsolódik bele telefon vagy sms segítségével egy vagy több „kívül álló" hallgató-néző aki - többnyire „laikusként" vagy valamilyen tekintetből érdekeltként - kérdéseket tesz fel a stúdióban ülőknek, véleményt mond a szóban forgó témáról stb. A folytatásban vele is beszélgetnek a stúdióban ülők. Két „szintű" diskurzusnak követői a rádió hallgatói, a tévéadás nézői: egyrészt a szakembereknek egymás közötti, de a nagyközönségnek szóló beszélgetését figyelhetik, másrészt tanúi a szakértők és a betelefonáló diskurzusának. A beszélgetések a partnerek között spontán szövegalkotással, az élőszóra jellemző hangzásformával zajlanak négylépéses kommunikációs helyzetben; az adás többi hallgatója, nézője azonban csak passzív befogadó. A Kossuth rádió Napközben adása és a hozzá hasonló műsorok sorolhatók ide.

1.4.2. A kevésbé igényes változatában - főleg bizonyos kereskedelmi adók, és csatornák műsor-vezetésében - a (stúdióban a mikrofon előtt ülő két) műsorvezető időkitöltő csevegését (máskor kecstelen fecsegését) halljuk. Ebbe kapcsolódnak be telefonon, olykor sms-sel az adás hallgatói, máskor a műsorvezető hív fel(„kipécézett") alanyokat és próbál, több kevesebb sikerrel, többé-kevésbé szellemes rendszerint csak szellemeskedő riportot készíteni.

1.4.3. A csevegő beszédhelyzetnek egy harmadik változata elsősorban kereskedelmi rádióadók telefonos, interaktív műsoraiban figyelhető meg. Egyrészt amikor a műsorvezető egy-egy betelefonálóval (rendszerint valamilyen zeneszámot kérő hallgatóval beszélget), másrészt amikor a műsorvezető fogadja, zárja le a betelefonáló rádióhallgatóknak egy meghatározott témakör kapcsán elhangzó hozzászólásait és adja át a szót a következő telefonálónak. A beszéd ezekben a műsorokban teljesen spontán, bizony gyakran tele a nem mindig igényes beszéd pongyolaságaival, szókereséseivel, nyögéseivel.

A cikket Wacha Imre engedélyével közöltük.

A teljes cikk letölthető a Kapcsolódó publikáció(k) alatt!