Vilmos, a mi Otyikunk

Tűvé tettük Bud Spencer után a vácegresi lakóotthont. Nem találtuk meg, valahová elkallódhatott. Pedig Kerecsendy Vilmos mindenképpen meg akarta nekünk mutatni az olasz filmsztárról készített kerámiaszobrát. Bud Spencer ugyanis a kedvenc színésze.

- Olyan nagy, és annyit tud enni! Én is szeretek enni. Én is a milánói makarónit szeretem a legjobban. Meg a kolbászt, a májas hurkát, a véres hurkát és a szalonnát - mondja Vilmos. Arca széles mosolyra húzódik, két kezével a hasát simogatja. Aztán hirtelen elkomorul. - Meghalt a magyar hangja. A Bujtor István. Nagyon szomorú voltam, amikor láttam a tévében.

Kerecsendy Vilmos 37 éves, Downszindrómás fiatalember. A filmek, a filmezés megszállottja. A fogyatékkal élők közül ő az első magyar, aki nemzetközi sikert ért el egy alkotásával: néhány hónapja az angliai Oska Bright filmfesztiválon a dokumentumfilm kategóriában fődíjat nyert Harmincöt kilométer című filmjével. A 2003 óta kétévente megrendezésre kerülő brightoni seregszemlére ezúttal hat ország fogyatékkal élő alkotóinak harminc filmjét válogatta be a zsűri. Most fordult elő először, hogy a fődíjat egy külföldi pályázó vihette haza a szigetországból.

A Pest megyei Vácegresen található Frim Jakab Lakóotthonban valóságos kis médiaműhely működik: a kilenc lakó -többségük középsúlyos értelmi fogyatékos - közül hárman, Kerecsendy Vilmos, Kalmár Márton és Kiss Zoltán is gyakran forgatnak amatőr fi lmeket. Egy-egy alkotás végső változatának elkészítéséhez ugyan az otthonban dolgozó személyes segítőik - Papp Zoltán és Szűcs Ágnes -közreműködésére is szükség van, de a forgatókönyvek megírása, a felvételek elkészítése, és a zenék kiválasztása egyedül is megy nekik.

Mindhárman elvégeztek ugyanis egy speciális filmes tanfolyamot, amelyet a fogyatékos emberek életminőségét és társadalmi esélyegyenlőségét segítő Nonprofit Média Központ Alapítvány szervezett. Magyarországon elsőként Liling Tamás, az alapítvány ügyvezetője indított olyan médiaképzéseket, amelyek fő célja, hogy a fogyatékossággal élő emberek „a hazai médiumokban aktívan, hitelesen és közérdeklődést felkeltő módon jeleníthessék meg sajátos nézőpontjukon keresztül a közös világunkat".

Kerecsendy Vilmos és társai pedig beleszerettek a filmezésbe. Nem kis gondot okozva ezzel Papp Zoltánnak, a lakóotthon vezetőjének, hiszen a filmkészítés nem olcsó mulatság. Szerencsére a Vácegresen működő szociális intézményt fenntartó XIII. kerületi önkormányzat, valamint több sikeres pályázat, illetve számos adományozó jóvoltából a fogyatékos fiataloknak ma már van digitális kamerájuk, kameraállványuk, számítógépük és egy nagy kapacitású adattárolójuk.

- Vilmosék a filmkészítés valamenynyi fázisát ismerik, csak sokkal lassabban dolgoznak, mint ép társaik - mondja Papp Zoltán. - Egy rövidfilm forgatókönyvének elkészítése is hónapokig tart a számukra. Rengeteg felvételt készítenek, amíg végül összeáll egy néhány perces alkotás.

Kerecsendy Vilmos az első önálló filmjét - tulajdonképpen a vizsgamunkáját -2008-ban forgatta Harmincöt kilométer címmel.

- Akkor voltam 35 éves, és Vácegres pont 35 kilométerre van Budapesttől - magyarázza a rendező a címválasztást. - Én régen egy angyalföldi srác voltam, most meg egy vidéki legény vagyok. A film olyan, mintha vándor lennék. Megyek a labirintusban. De azért otthon vagyok.

A nyolcperces filmben a rendező egyben a főszereplő is. A filmkockákon Vilmos látható, amint bemutatja Vácegrest. Sétál az utcákon, betér a kocsmába, várakozik a buszmegállóban, szóba elegyedik Marci bácsival, beszorul a keze a postaládába, bakkecskeként ugrál a járdán.

Ez utóbbi jelenet nagyon ismerős, mintha csak Jirí Menzel Én kis falum című alkotásából idézné meg a fogyatékos, mindenki által szeretett főszereplőt, a Bán János által megformált Otyikot.

Kerecsendy Vilmos azonban nem látta Menzel filmjét, Otyikról sem hallott még soha. Az ugrabugrálás viszont mégiscsak filmes idézet. Azt mondja, ezt a mozgást Chaplintől leste el.

- A következő fi lmemben is úgy fogok ugrálni, mint Chaplin - teszi hozzá. -Olyan leszek, mintha a Marson repülnék. Kerecsendy Vilmos nyolc éve él a vácegresi lakóotthonban. Szülei már meghaltak, a testvéréhez évente néhány alkalommal megy látogatóba. Vilmos életében kevés a kötöttség - a lakóotthon személyre szabott napirendjét óriási táblán rögzítik a közös nappaliban -, szinte bármivel foglalkozhat, ami csak érdekli. Ilyen számára a filmezésen kívül például a fotózás. Közli is, hogy ő tulajdonképpen fotóriporter. Az övtáskájában mindig ott lapul egy kis digitális gép, amit azonnal előránt, ha valami számára érdekeset lát a világban.

A világ jórészt Vácegrest jelenti. Vilmos nem hagyhatja el segítő nélkül a települést, a faluban viszont egyedül is közlekedhet. Könyvtárba hetente egyszer jár. Imád sétálni, szereti megszólítani a járókelőket, akik már megszokták a jelenlétét, úgyhogy nem csak a köszönését fogadják, de gyakran szóba is elegyednek vele. Sokan ismerik őt a templomból is, mivel rendszeresen elmegy a misékre. A kávéházban - ahogy Vilmos nevezi a helyi Royal presszót - kicsit Bud Spencer-esen viselkedik: szereti angyali nyugalommal hosszasan kavargatni a kávét, utána lassan elszopogatni két üveg sört. Persze szigorúan alkoholmenteset.

Amikor otthon van - így nevezi a szociális intézményt - kerámiaszobrokat készít, főzőcskézik és újságot ír. Cikkei a kistérség lapjában, az IKSZ című orgánumban jelennek meg, ezekben rendszeresen tudósítja a környékbelieket a lakóotthon eseményeiről.

Mint a legtöbb fogyatékkal élő ember, Vilmos is ragaszkodik a saját rítusaihoz. Ha például Papp Zoltánnal valamilyen okból Budapestre utaznak, akkor kiveszi a füléből a nagyothalló készülékét, és berakja helyére az MP3-lejátszója fülhallgatóját, hogy az úton zenét vagy kabarét hallgathasson. (Vilmos toplistáján Szandi, Komár László és Pap Rita áll az élen.) Ilyenkor teljesen megfeledkezik a külvilágról. Papp Zoltán meséli, hogy legutóbb egy Hofi-számot hallgatott a zsúfolt buszon. Persze végigröhögte az utat. Nem halkan. Az utasok láthatóan döbbenten fürkészték a fiatalembert, akinek 35 kilométeren át földöntúli boldogság sugárzott az arcáról.

http://nol.hu/lap/arcok/20100205-vilmos__a_mi_otyikunk 

Forrás:
http://nol.hu