Ahhoz a generációhoz tartozom, akik mesén nőttek fel. Mikor már olvasni tudtam, faltam a mesekönyveket, még felső tagozatos koromban is. Nem tagadom, ma is nagyon szeretem és tisztelem a meséket. Felnőttként olvasva -persze- olyan élményt jelentenek, melyet gyermekkorban nem vehettem észre.
Az ember élete első éveiben tanul a legtöbbet, és ebben a spontán, természetes folyamatban a mese szerepe felbecsülhetetlen. Hatása van a gyermek beszédfejlődésére, képzelőerejének alakulására, érzelmi gazdagodására, szociális kapcsolatainak fejlődésére.
A mese sokrétű, gazdag, mélyértelmű műalkotás. A gyermek a mesén keresztül megtanulja felismerni az események közötti összefüggéseket, megtanulja értelmezni a történeteket, és átlátni az egyszerű emberi kapcsolatokat.
A mesékben olyan szélsőséges jellemek fordulnak elő (vagy jó, vagy rossz), akik így, a valóságban ugyan nem jelennek meg, de a gyermek később mégis találkozik a mesékből megismert fogalmakkal, pl. szegénység, gazdagság, öröm, harag, barátság, jóság, gonoszság, butaság, okosság stb. A gyermek szimpatizál a jókkal és megtanulja felismerni a negatív szereplőket. A mesék morális történetek, erkölcsi tanulságtételként szolgálnak a gyermek számára, hiszen a mesékben a jók törvényszerűen elnyerik jutalmukat, a gonoszok pedig megkapják méltó büntetésüket.
A mese, ha ingergazdag környezettel társul, fejleszti a gyermek fantáziáját, hiszen mesehallgatáskor képi alátámasztás nélkül, a saját képzelőerejére támaszkodva követi a mesét, és a hallottak alapján alakítja ki a figurákat és a jellemeket.
A mese szórakoztat és nevel egyszerre, a gyermek átéli a veszélyt, az örömöt, mert a mese hallgatásakor ő is a mese részévé válik.
A mese tanít az életről és segíti a gyermek énképének alakulását.
A mese segíti a gyermek szókincsének bővülését és biztosítja a nyelvtani szerkezetek gyakorlását. Egy-egy szó csak 40-50 meghallás után válik a passzív szókincs részévé, ekkor a gyermek már megérti a szót, de ő még nem használja. A szókincs aktivizálásához többszöri meghallás szükséges, ebben sokat segítenek a mesék.
A mese fontos, mert a gyermek érdeklődése még olvasni nem tudó korában felkeltődik az írott világ iránt.
A mese leginkább nem is a történet miatt fontos a gyermek számára, hanem érzelmi kapaszkodót jelent, amellyel a kicsi a felnőtt közelségét keresi és várja. Az a gyermek, aki a mese által megismeri, hogy mit csinálnak napközben szülei, könnyebben elviseli a nélkülük eltöltött időt, szülei hiányát. A közös mesélés kellemes kikapcsolódás, elfeledteti a hétköznapi gondokat, és közelebb hozza egymáshoz a családtagokat.
A mesélés nem más, mint interakció gyermek és felnőtt között, ahol leginkább nem a mese tartalmán, hanem a mesélési aktuson, a rituálén van a hangsúly. Lázár Ervin így fogalmazott erről egy vele készült interjúban: „A gyermek és a neki mesélő szülő között olyan kapcsolat teremtődik, amely nélkül nem érdemes élni, és azt a szülőt, aki nem tudja, milyen fontos ez, rá kellene kényszeríteni arra, hogy meséljen a gyermekének."
Statisztikai adatok szerint a gyermekek ma kevesebb időt töltenek szüleikkel, mint régen. Ugyanakkor azokban a családokban, ahol még jelentős a közös beszélgetések szerepe, ahol a szülők még mesélnek, a gyermek megtanulja másként értelmezni az elmondottakat; és később ő is másként mesél majd, mint az a gyermek, ahol nem beszélgettek, nem meséltek a családtagok.
Gyermekorvosok kutatásai szerint, azoknak a kicsiknek, akikhez mesélnek szülei, jobb az immunrendszerük, kevésbé hajlamosak a megbetegedésekre. A gyermekkori -főleg fertőző- betegségek az érzelmi megterhelés miatt legyengült szervezetet érik erőteljesebben, ez ellen védelmet nyújthat a családi meserituálé. Amerikai gyermekorvosok javasolják is fertőző betegségben szenvedő csöppségek szüleinek, hogy meséljenek gyermeküknek.
Nem a tartalom, hanem a közös együttlét a fontos, ezért biztassuk a szülőket, meséljenek gyermeküknek! Mesélhetnek fejből, képeskönyvből, mesekönyvből. Mindegy, csak meséljenek, meséljünk!
Kezdetben olyan meséket célszerű mondanunk a gyermeknek, ahol az események egymásutánisága egyértelmű, jól követhető, és a történet könnyen befogadható a kicsi számára. Később lehet a több helyszínen játszódó, több szálon futó meséket is mesélnünk. A három év körüli kicsik nagyon élvezik a magukról szóló meséket, a nagyobbak viszont már szívesen alakítják a történeteket élő játékká.
Nagyon fontosak a közösen kitalált történeteket, ahol a gyermek és a szülő közösen alakítja ki a szereplőket, és közösen fűzi az eseményeket. Az esti mese keretében fel lehet oldani a napi események által felgyülemlő feszültségeket is. A gyermek számára fontos helyzeteket mesélhetünk el ekkor, mintha mással történt volna meg.
A meséket otthon dramatizálhatjuk, eljátszhatjuk, elbábozhatjuk. Ez különösen hasznos a kicsi dadogó gyermekeknél, akik ekkor -kilépve önmagukból- sokkal jobban beszélnek.
Nagyon fontos, hogy a felnőtt is szeresse a mesét, és el tudjon mélyedni a mese varázslatos világában, mert csak így tudja hitelesen hangsúlyozni a kicsi felé a szereplők jellemét.
A mesemondást soha ne siessük el, időzzünk el rajta, hogy a gyermek is el tudjon mélyedni benne és a szavak képteremtő ereje által, ki tudja alakítani a mese képzeletbeli világát.
Mai kultúránkban a tévé és a számítógép erős versenytársa lett a mesemondásnak: ha a szülőnek nincs ideje, vagy kedve gyermekének mesélni, vagy gyermekével foglalkozni, bekapcsolja a tévét, vagy betesz egy videofilmet.
Ezért napjainkban egyre több kisgyermek egyáltalán nem találkozik mesékkel; vagy csak olyan film- és TV-feldolgozásokat lát, melyek között nagyon sok eltorzított történet található.
A mesefilmet néző kisgyermek csupán befogadó lehet, mert hiányzik a közös mesélés -egyszer hallgató vagyok, egyszer mesélő - interakciós varázsa.
Ezen túl a videofilm semmiképpen nem helyettesítheti a szöveges mesét; csak az olvasottak/hallottak fejlesztik a nyelvi érzéket, csak azok gyarapítják a szókincset és a gyermeki képzelőerőt.
Az óvodáskorú kisgyermek élete akkor gazdagodik, ha képzelőereje tágul, ha intellektusa, kommunikációs készsége fejlődik, ha képes érzelmeiben eligazodni, és problémájára megoldást találni. Ebben támogatóink a mesék.
Az óvodai nevelésben régen is az volt, és ma is jelentős a mese szerepe. A változás az otthoni hozzáállás átalakulásában van. Ezért biztassuk a csoportunkba járó gyermekek szüleit, hogy ne múljon el nap, rohanó világunkban sem mese nélkül!
Kiss Andrea
gyógypedagógus-logopédus
speciális pedagógia szakos tanár
szakpedagógus
Forrás:
Kiss Andrea, Baba Patika
