A fogyatékosságról
Az egészsségesek és a fogyatékosok közötti szakadékról sok helyütt esik szó. Én ezt a saját bőrömön tapasztalhatom meg. Az évek során azonban rá kellett döbbennem, hogy ezt a szakadékot nem az egészséges társadalomnak kell áthidalnia, hanem a fogyatékosoknak. Tapasztalataim alapján az emberek nagy része nyitott és segítőkész. Csak hát fogalmuk sincs, hogyan segítsenek. Pl. ha egy kerekes székkel felborul valaki, akkor vajon rohanjon oda az ember fia/lánya és segítsen visszajutni a székbe az illetőnek (az is egy jó kérdés, hogyan kell ezt csinálni, ugye...), vagy inkább ne, mert azzal belegázolna a mozgássérült lelkivilágába. Sajnos a filmek tömkelege ez utóbbit - a fene nagy büszkeséget - mindig túlhangsúlyozza. Pedig a fogyatékosok igenis rá vannak szorulva az embertársaik segítségére. Csakhogy a tájékozatlanság általános, de hát ugye nem lenne jogos elvárni, hogy minden ember minden egyes fogyatékosságtípus szakirodalmát végignyálazza. Különben is, sokkal hatékonyabb, ha az emberek a tapasztalataik alapján tanulhatnának.
Így hát én meg tanultam segítséget kérni. Beszélgettem a nagyothallásomról, arról, hogyan tudnak segíteni nekem a társaim. És csodák csodájára működött a dolog. Persze vannak korlátai ennek is. Pl. ha valaki a természetes beszéde során számomra nem megfelelően artikulál, az bármennyire is szeretné, nem fog tudni állandóan odafigyelni a szájmozgására.
A felborult kerekesszékes példájánál maradva: a mozgássérült ember mondja ki: "Kérem, segítsenek." Utána pedig mondja el az embereknek, hogyan segítsenek neki: pl. "Kérem állítsák fel a széket, és hozzák a közelembe. Egyikük nyúljon a hónom alá, és húzzon fel a székbe, miközben valaki más tartja a széket, h ne guruljon el. " (Csak mondtam valamit.)
A vak embereknél gyakran látni, hogy csak állnak az utcán, mintha várnának valakire vagy valamire. Hosszú tanulási folyamatot igényel, mire megtanuljuk: ilyenkor az illető át szeretne menni a zebrán, vagy fel akar szállni a buszra. Mennyivel könnyebb lenne a következőképpen: ha a vak embertársunk megérzi, van a közelében egy ember, akkor megkéri: "Lenne szíves átkísérni?" Ekkor talán azt is meg lehet mutatni, hol és hogyan fogja a karját, sőt, meg lehet kérni arra is az embereket, kommentálják az utat (pl. "most járdaszegély következik" vagy "lépjen egy nagyot, mert pocsolya van előttünk" stb.)
Tudom, nagyon nehéz segítséget kérni. Én is nagyon nehezen kérek. De így mindenki jobban jár. Az emberek érdeklődőek, nyitottak, kiváncsiak arra, hogyan éljük meg a világot. Így én szívesen mesélek a fogyatékosságomról. Ez is egyfajta tanítás. Az az ember, akivel így elbeszélgettem, nagy valószínűséggel az összes többi nagyothallót is fogja tudni "kezelni", nemcsak engem. Csak nagyon fontos jeleznem, hogy számomra ez a téma nem tabu és nem érzékeny pontom.
Sajnos a fogyatésok társadalma szó szerint külön társadalom, annyira zárt. Én világ életemben a hallók között éltem, így amikor néhányszor belecsöppentem a siketek- és nagyothallók világába, mindig rosszul éreztem magam közöttük. Furcsának, idegennek tetszett a világuk.
Eddigi vélemények a cikkről:
nem írt még senki véleményt a cikkről
