A baba érintése is lehet beszéd

Mikor kezd már beszélni?

"Már alig tudom elviselni, hogy még nem tudok vele beszélgetni", mondja az egyik anya, egy másik: "Olyan kíváncsi vagyok arra, hogy neki mi lesz a véleménye erről, arról, miket fog mondani"? Valóban, mikor is várhatjuk azt, hogy diskurálni tudjunk a gyermekkel, hogy ő megérti-e a szavainkat, és szóban meg is válaszolja azokat?

Nem adhatunk e kérdésre egyértelmű választ. Nagy különbségek vannak ezen a téren -az aktív beszéd területén- az egyes gyerekek között. Vannak, akik 10 hónaposan már képesek egy szószerűséggel megnevezni ezt vagy azt, vagy egy másik szóféleséggel kifejteni egy bizonyos kívánságot, de ilyen -gyorsan a beszéd útján induló- gyermek is a gyors kezdet után látszólag megtorpanhat, hónapokig, egy fél évig megelégszik a néhány szóból álló készletével. Ezzel dirigálja a családját. Mások másképpen gyorsak: 15- 16 hónapig nincs is szavuk, inkább halandzsáznak, majd aztán olyan tempóval indul a beszéd, hogy már másfél évesen mondatokban fejezik ki magukat.

És a lassúak? Mi még az elfogadható, mi a normális, mennyit késhet, kérdezik a szülők, amikor szerintük a gyermeküknek már beszélni kellene. Amikor nagyon szorongnak szakembernek teszik fel a kérdést. A szakember viszont a szerint válaszolja meg őket, hangsúlyoz egy bizonyos szempontot, miszerint ő mondjuk orvos, védőnő, pszichológus vagy gyógypedagógus.

A szakemberek véleménye amikor késik a beszéd

Amikor a szakember orvos, könnyen azt fogja mondani, hogy a gyermek szerinte egészséges, szépen fejlődik. Lehet, hogy a családban vannak mások is, akik csak nagyon későn kezdtek el beszélni, (általában vannak), s a gyermek a család rendelkezésére álló génkészletből azokat a géneket örökölte, amelyek azt határozzák meg, hogy mikor fog beszélni, ez esetben későn. Az anya tehát megnyugodhat.

A védőnő kissé másképpen oldja meg ugyanezt a kérdést. Neki sok tapasztalata van, sok kicsi gyermeket követett, és követ jelenleg is nyomon, kvázi statisztikája van arról, hogy milyen széles skálán mozoghat a beszédindulás: egy és két és fél éves kor között. Ezt a tapasztalatot adja tovább a szülőknek. "Beszélj sokat a kicsivel", javasolja, "Attól majd csak megjön a kedve". s az anya ezután vagy tovább beszél a kis csemetéjéhez -ahogyan ő ezt már eddig is szokta- vagy egy kicsit elgondolkozik azon, vajon miért érdemes beszélni hozzá, amikor még annyit sem válaszol, hogy "apát" mondana a párjának, vagy "anyát" neki... "Ja, s ne felejtse el, a fiúk általában később tanulnak meg beszélni, mint a lányok. Nekik más a fontos ebben a korban," mondhatja még a védőnő a fiús anyáknak.

S mit mond a gyermekpszichológus? A pszichológus is tudja azokat a tényeket, amelyeket az előbb felsorolt szakemberek mondani szoktak, csakhogy ő nem az tartja fontosnak, hogy a pici mielőbb beszéljen, hanem azt, mit ért anya és gyermeke egymás megnyilvánulásaiból.

Nem az a fontos -mondja ő-, hogy mit mond már a baba, hanem az, hogy szülő és a gyermek megértik-e egymást, szavakkal vagy szavak nélkül. A pszichológus arra lesz kíváncsi tehát, vajon az anya kiismeri magát a gyermeke megnyilvánulásaiból: mikor mit szeretne a gyermek "mondani", mutatni szavak nélkül, vagy másképpen jelezni, s ő -a szülő- gyermeke jelzéseire hogyan reagál.

A pszichológus tehát a két fél közötti kommunikációra kíváncsi, szükség esetén azt szeretné elősegíteni. Arra a kérdésre keresi a választ, vajon mind a két fél megértve éli-e meg magát a közös napirendjük során, vagy nem? Megérti-e a baba, hogy mindjárt enni fog, vagy hogy sétálni mennek, s hogyan jelzi azt, hogy megértette-e? Van-e a szülőnek türelme ahhoz, hogy megvárja a válaszokat, egyáltalán tudja-e a szülő azt, hogy hányféle módon jelezheti egy csecsemő vagy egy kisded a környezetének azt, hogy mit ért, hogy éppen mi megy végbe ő benne, s hogy mi neki a jó?

Amikor két éves kor után sem beszél a gyermek, a pszichológus is elsősorban az un. pszichés tényezőket keresi a kommunikációs helyzetben, s csak ezután, amikor a gyermek más területen is látványosan mutat megkésett fejlődést, más problémákra is gondol.

Mi másra gondolhat szülő és szakember egyaránt?

Ez a "más" a gyógypedagógusok területe. A gyógypedagógus a szakember, aki arra hivatott, hogy a kicsi gyermek beszédfejlődését időben elhelyezze a többi fejlődő funkció közé. A többi fejlődési terület függvényében gondolkodik azon, vajon egy bizonyos gyermek esetében "kóros"- e a beszédfejlődésbeli elmaradás, vagy az előbbiek függvényében magyarázható-e? Elképzelhető tudniillik, hogy egy gyermek fejlődése egyszerre több területen "késik", s akkor a beszéd megkésettsége más megközelítést kíván, mint amikor csak ezen a területen marad el.

A gyógypedagógus is nagyon kíváncsi arra, mi mindent ért a gyermek szavak nélkül, hogyan szoktak együtt "beszélgetni" a mamával, vagy miért nem sikerül ez a "dialógus". A gyógypedagógus keresi az összefüggést a beszéd, (benne foglalva a beszédmegértést is) az értelmi fejlődés és az addig kialakult szociális és kommunikációs készségek között, s figyelme még a hallásra és a látásra is kiterjed.

Amiben egyetértés van a szakemberek között

A különböző szakemberek általában kiegészítik egymást, mást-mást hangsúlyozva fontos szempontnak. Amiben egyetértenek, amit mindannyian tudnak, hogy jelentős különbségek vannak abban, hogy az egyes gyermekek mikortól szándékoznak szóban is megnyilvánulni, nemcsak puszta hangadásban, vagy mozgásban.

Mit tehet a szülő?

Amit a szülő tehet gyermeke beszédfejlődése érdekében, az, hogy ő kezdettől, születésétől fogva, ne csak nézze, és ringassa új kincsét, a gyermekét, hanem keresse benne az egyedit, közelítsen hozzá, mint ő tőle függőségben lévő ugyan, de megnyilvánulásaiban mégis független lény.

Legyen rá kíváncsi! Babusgathatja, ringathatja, de ne csak ez a fajta viselkedés legyen jellemző az együttléteikre. Anyja és apja győződjenek meg róla: a babájuk nem csak látja őket -szemével már aktívan tarthatja a kapcsolatot, már a második hónaptól kezdve- hanem hangjukat is hallja.

A személyes kapcsolat kiépítéséhez idő kell, sok anya beszél ugyan a gyermekéhez, de már észre sem veszi a kicsi reakcióját, akár formázni szeretné a száját, vagy valóban hangot is ad. Néha valóban nagyon lassan reagál, s nem minden gyermek hanggal válaszol , "beszédes". Egy "nem beszédes" csecsemő anyja hangjára esetleg rúgkapálni kezd, vagy fogdosni szeretné őt. Ez is kommunikáció, kapcsolattartásra való törekvés, csak észre kell venni! Fontos tudni, hogy ő -a nem beszédes csecsemő- is "válaszol" tehát, csak másképpen fejezi ki magát.

Mi a legfontosabb?

Nem gond tehát, amikor az egy és két év közötti gyermek még nem beszél. Gond viszont akkor van, amikor a nagyobb csecsemő, vagy a kis tipegő nem reagál kedvezően szülei kezdeményezéseire, a kapcsolattartásra való törekvésre: az érintésre, beszédre. A szülőkre nem akkor kell felhívni magukra a figyelmet, amikor a gyermek éppen el van foglalva, elmélyülten játszik a neki kialakított játszósarokban, vagy amikor fáradt. A legalkalmasabb pillanatok a "párbeszédre" a pólyázó mellett eltöltött percek, a fürdetés negyedórai, az etetés időszaka.

A gyerekek közötti egyéni különbségek jelentősek. Az un. "maguknak való" csecsemők és kis gyerekek, a "befelé fordulók", a "született szemlélők", a "folyamatos újszopók" valóban kevésbé igényelhetik a fizikai együttléteket vagy a párbeszédet, s talán későbben is kezdenek el beszélni, mint "nyitottabb" társaik. Nem hátrány az ilyen. Csak akkor van gond, amikor egy gyermek látványosan nem veszi jó néven a szülői igyekezetet, amikor a szülő úgy érzi, gyermeke nem érti, mire jó az .

Ilyenkor szakemberhez kell fordulni: korai fejlesztésben járatos gyógypedagógushoz vagy pszichológushoz. E- mailen keresztül én is szívesen adok tanácsot.

Forrás:
dr. Borbély Sjoukje, [origo]