Kontráné Hegybíró Edit – Kormos Judit: Nyelvtanárok a diszlexiáról

A szerzők egy reprezentatív mintán végzett kérdőíves kutatás eredményeiről számolnak be, amely azt vizsgálta, milyen ismeretekkel, illetve tapasztalatokkal rendelkeznek nyelvtanáraink a diszlexiás nyelvtanulók felismerése és tanítása terén. A kutatás egyik legfontosabb tanulsága, hogy a nyelvtanárok egyetemi, illetve főiskolai tanulmányaik során szinte semmilyen képzésben nem részesülnek a tanulási zavarokkal kapcsolatban, annak ellenére, hogy munkájukban gyakran találkoznak diszlexiás gyerekekkel. Ahhoz, hogy a nyelvtanár valóban hatékonyan tudja kezelni a diszlexiás nyelvtanulók problémáit, és megfelelő segítséget nyújthasson nekik, elengedhetetlen a tanulási zavarok legalább alapszintű ismerete és a diszlexiások nyelvtanításában hasznosítható módszerek és technikák alkalmazása.

Magyarországon komoly hagyományai vannak a diszlexiakutatásnak éppúgy, mint a diszlexiás tanulókkal való foglalkozásnak (Csépe 2001; Gyarmathy 1998; Meixner 1993; Ranschburg 1916, idézi Torda 2004), s az utóbbi évtizedekben a közoktatásban dolgozók és a társadalom egésze is egyre több figyelmet fordít erre a problémára. Bár a fogalomnak nincs egységesen elfogadott meghatározása, leszögezhetjük, hogy olyan tanulási nehézségről van szó, amely elsősorban az olvasás tanulásában jelentkezik azoknál a gyerekeknél, akiknek a gyenge teljesítményét sem intellektuális adottságaik, sem a tanulásra fordított idő és energia, sem érzékszervi vagy érzelmi problémák nem indokolják (Fletcher–Morris–Lyon 2004). Az olvasás mellett többnyire az írás és a helyesírás elsajátítása is gondot okoz ezeknek a tanulóknak. Összetett tünetegyüttesről van szó, a tünetek egyénenként más-más formában jelentkeznek, így enyhébb, középsúlyos és súlyos eseteket különböztethetünk meg. A diszlexiások száma növekszik, arányuk Meixner Ildikó (1993) szerint 7–10%-ra tehető, ami megegyezik az európai becsült átlaggal (Smythe–Everatt 2000).

Hazánkban kiépített rendszere van a diszlexiás gyerekek szűrésének és felzárkóztatásának (Gyarmathy–Vassné Kovács 2004; Porkolábné Balogh 2005; Szebényi 2002). A tanítóktól ma már elvárják, hogy a legjellemzőbb tüneteket felismerjék, és a gyermeket a megfelelő helyre irányítsák, ám a terápiás foglalkozások végzésére már nem kapnak felkészítést: ez a logopédusok, pszichológusok, fejlesztő pedagógusok kompetenciája (Tóth 2003). Sok szülő és gyerek szégyelli bevallani a diszlexiát, félnek a megbélyegzéstől, ezért ameddig csak lehet, eltitkolják. A jó, sőt kiemelkedő képességű gyerekek éppen jó adottságaik miatt gyakran kimaradnak a korai szűrésből és a felzárkóztató programokból, s csak a felsőbb osztályokban derül ki, hogy valójában diszlexiások (Tóth 2003). A legnagyobb gond azonban az, hogy a diszlexiát nem lehet megszüntetni, így azok a problémák, amelyek kisiskoláskorban az anyanyelvi írás- és olvasástanulás során megmutatkoztak, általában újra jelentkeznek az idegen nyelvek tanulásakor (Ganschow–Sparks 2000; Helland–Kaasa 2005; Schneider–Crombie 2003; Nijakowska 2000). A diszlexiás felső tagozatos vagy középiskolás tanuló az idegen nyelvi órán nem képes a tanár által mondott szavakat elismételni, helyes szórenddel mondatokat alkotni, szavakat tanulni, szövegeket megjegyezni vagy pár soros fogalmazást írni. Ilyenkor a nyelvtanár hozzáértése sokat segíthet, de még többet árthat a tájékozatlansága s az abból fakadó elutasító magatartása.

Az idegen nyelvi oktatásban felmerülő problémákra ma a legtöbb helyen a felmentés a válasz (Gyarmathy–Vassné Kovács 2004). Az 1993. évi LXXIX. törvény a közoktatásról (Ktv, 1993) 30. paragrafusa kimondja, hogy szakértői és rehabilitációs bizottság vagy nevelési tanácsadó szakértői véleménye alapján a tanulót az igazgató mentesíti egyes tantárgyakból, tantárgyrészekből az értékelés és minősítés alól. Viszonylag egyszerű elérni az idegennyelv-oktatás alóli felmentést, az osztályozás alóli mentességet vagy a nyelvvizsga-követelmény könnyítését, ám a legegyszerűbb út nem feltétlenül a legjobb út. Felmentéssel nem biztosítható a mindenkit megillető esélyegyenlőség. Ma, amikor az idegen nyelvek ismerete elengedhetetlen ahhoz, hogy valaki teljes jogú európai polgárnak érezhesse magát, a tanulási nehézségekkel küzdők, a másként tanulók számára is elérhetővé kell tenni az idegen nyelvi foglalkozáson való részvételt (Crombie 2000). Több sikeres próbálkozás bizonyítja, hogy a diszlexiások is eredményesen tudnak idegen nyelvet tanulni. Ilyen sikeres nyelvtanulót mutat be Ormos (2004) és Sarkadi (megjelenés alatt) esettanulmánya. Szép eredményeket értek el azok az iskolák, amelyek az Oktatási és Kulturális Minisztérium Világ-Nyelv „Előre Fuss” pályázatának támogatásával szerveztek idegen nyelvi felzárkóztató csoportokat és tanártovábbképzéseket (lásd Kormos–Kontra megjelenés alatt). A világhálón is elérhető azoknak a nyelvtanároknak a listája, akik képesítést kaptak a diszlexiások angol, illetve német nyelvi oktatására, bár a lista még igen rövid (Magyar Diszlexia, é. n.).

Az előrelépés előfeltétele nemcsak a diszlexiás nyelvtanulás módszereinek a kidolgozása és közzététele, diszlexiás nyelvtanfolyamok, felzárkóztató programok szervezése, hanem mindenekelőtt a figyelemfelhívás, a tudatosítás és az ismeretterjesztés. Reprezentatív mintán végzett kérdőíves kutatásunk arra kereste a választ, milyen ismeretekkel, illetve tapasztalatokkal rendelkeznek nyelvtanáraink a diszlexiás nyelvtanulók felismerése és tanítása terén.

A kutatás menete

A kutatást saját készítésű kérdőív segítségével végeztük, amelynek alapját korábbi, nyelvtanárokkal készített interjúinkban felmerülő fő témák alkották (Kormos–Kontra megjelenés alatt). A kérdőívet úgy próbáltuk ki, hogy annak első változatát két nyelvtanárral töltettük ki, akik a válaszadás közben hangosan gondolkodtak. Azokat a kérdéseket, amelyekre nem tudtak egyértelmű választ adni, vagy amelyek kiegészítést, magyarázatot igényeltek, átfogalmaztuk és kijavítottuk.

A mintavétel alapját egy korábbi kutatássorozat országos reprezentatív iskolalistája alkotta (lásd Dörnyei–Csizér–Németh 2006). A listában szereplő iskolákat (64 település és 86 iskola) először telefonon kerestük meg, és az ott dolgozó nyelvtanárok beleegyezését kértük a kutatásban való részvételhez. Ezután postáztuk számukra a kérdőíveket. Mindössze négy iskolából nem kaptunk adatokat, azonban számos iskolában az idegen nyelvi munkaközösség vezetője által megadott nyelvtanárlétszámnál kevesebben válaszoltak végül a kérdéseinkre. A 400 kérdőívből így összesen 324 érkezett vissza, ami elfogadható, 81%-os visszaküldési arányt jelent. Az adatokat az SPSS-program segítségével rögzítettük és elemeztük.

A cikk folytatáshoz klikk ide:
http://www.oki.hu/oldal.php?tipus=cikk&kod=2007-09-ta-Tobbek-Nyelvtanarok

Forrás:
Oki.hu