Novák Imre: Magántanulók

A magyar közoktatás hatékonyságáról egyaránt olvashatunk elismerő, illetve bíráló véleményeket. (Más rendszerekkel együtt elemzi Mihályi Péter: A jóléti állam le- és átépítése, ÉS, 2009/11., márc. 13.) A tanulók tudásáról egymásnak ellentmondó állítások látnak napvilágot. Egyfelől ott állnak a nemzetközi versenyeken elért jó eredmények, másfelől a hétköznapi tapasztalatok alapján leszűrt megállapítások sorakoznak arról, hogy a gyerekek nehezen értik, amit olvasnak, még a jó tanulók is zavarba jönnek, ha életszerű helyzetben kell alkalmazniuk a tudásukat. A mindennapok tapasztalatai alapján a magyar közoktatással sok gondunk van, mert számtalan probléma nehezíti működését, és ezzel együtt nő a társadalmi elégedetlenség is az iskolával szemben. Következménye, hogy leértékelődött a nevelés funkciója, csökkent az intellektualitás értéke, és a szociálisan szétesett társadalmunk morálisan is fellazult.

Az ok-okozati összefüggésekkel leírható egyik akut probléma a tankötelezettség teljesítése, amely sok gyerek számára válik nehéz feladattá, hiszen nálunk még mindig elsődlegesen a fegyelemre alapoz az oktatás és a nevelés. Még mindig a porosz és szovjet iskolamodellek bújnak meg közoktatásunk rekeszeiben, és a személyiség fejlesztése háttérbe szorul. A megismerő kompetenciákat előtérbe helyező módszerek konfliktusok forrásai lehetnek, sőt még az iskolai erőszak forrásaivá is válhatnak, ha csak azt nézi az iskola, mit nem tud a diák.

A tankötelezettség nálunk kétféle módon teljesíthető: rendszeres iskolába járással vagy magántanulóként, felmentve a napi megjelenés előírása alól. Ez utóbbi esetben akadnak orvosi papírral felmentett diákok, de a többség - a szülői kérésre, tanári javaslatra, támogatással, igazgatói engedéllyel - lesz magánzó.

Van olyan csoportjuk a magántanulóknak, akiknek az iskolán kívüli elfoglaltságuk nem teszi lehetővé a napi bejárást. Külszolgálaton lévő diplomata gyerekek vagy külföldön dolgozó szülők gyermekei évtizedek óta csak vizsgázni jönnek haza, de gyermekszínészek, élsportolók is gyakran választják ezt a tanulási formát, mert egész egyszerűen nem érnek rá az iskolában tölteni az idejüket, az iskolapad helyett várja őket a színpad, a kamera a filmstúdióban vagy az edzőterem. Ők azok közé tartoznak, akik sikerrel veszik az akadályokat, közoktatásunk jelesei lesznek, főleg akkor, ha idegenben még látogatják is a helyi iskolát.

A szülői kérésre és iskolai konfliktus miatt magántanulóvá váló diák nehéz helyzetben van, és egy közösségért felelősséget vállaló oktatásszervezésnek ezzel törődnie kell. A magántanuló vizsgákat tesz, amelyekre túlnyomórészt önmaga készül fel, leszámítva azt a néhány órát, amit bent tölt az iskolában. A tanév nagy részében kimarad a tanári magyarázat, az értelmezés, az érdeklődés felkeltése, a motiváció. Helyette gyakrabban hallják az utcai közbeszéd alantas stílusát, hiszen nem ülhetnek naphosszat a sötét szobában, meg levegőzni is kell, meg valami érdekesnek is kell történnie az emberrel. Van tehát a közoktatásban egy csoport, amelyik mentesül az iskolai, közösségi regula alól, és csak vizsgázik (ha vizsgázik!) a tanév végén. Ők így jutnak iskolai tudáshoz, papírhoz.

Tudjuk, hogy az iskolai oktatás sok országban küzd válsággal. Van, ahol az a tapasztalat, hogy az állami iskolák többségéből félanalfabétán kerülnek ki a diákok, máshol az osztályzatok megvásárolhatóságának problémája bonyolítja a helyzetet, de ez ne jelentse azt, hogy mindenütt vannak hibák, így tehát törődjünk bele, ez nálunk egy megoldatlan probléma, és különben is, minek kell 18 éves korig iskolába járniuk a gyerekeknek? Ez utóbbi gondolkodás nem fogadható el, mert további súlyos konfliktusokat, társadalmi feszültségeket szül.

A magántanulók kevésbé szerencsés társasága általában a rendbontásban tűnt ki az iskolában, ezért örömmel vették a tanárok, ha a szülő belátta: jobb, ha a gyerek nem jár be naponta. (Amúgy a pedagógusok gyakran ajánlgatják is ezt a lehetőséget egy-egy konfliktus esetében.) Tehát magántanuló lesz a gyerek, ha állandó konfliktusban él társaival, tanáraival, és többet tölt az igazgatói iroda előtt, mint a tanteremben. A mindennapos civakodások, verekedések, szócsaták, valamint a tanárokkal való folyamatos összeütközések, esetleg sértések, testi bántalmazások vezethetnek oda, hogy inkább a rendszeres iskolába járás elhagyását ajánlják a diáknak, így nem kell rajta számon kérni, miért nem írt leckét, miért nem figyelt, miért nem hozott tollat, füzetet, miért nincs tornafelszerelése, és ráadásul még rosszul is tanul, az órán nem marad csendben, nem lehet tőle tanítani, botrányai botrányt követnek. A tanár akkor boldog, ha nincs ott, nyugodtan dől hátra a tanáriban óra után, mert a hatodik B-ben végre lehetett órát tartani, hisz nem zavarta őt az az átkozott kölyök az „óra leadásában", hiszen már rég elhidegültek egymástól. Látszatbéke születik ilyenkor, mert a most még kívül tartott gyerek egy másik helyen felbukkan a társadalomban, és ott majd hiányzik a viselkedéséből, tudásából az, amit itt nem tanult meg.

Magántanuló lesz még az is, aki sokat hiányzik, általában igazolatlanul, és fegyelmi büntetés előtt áll a viselkedése miatt. Számtalan gyerek kerül így várakozó helyzetbe, mert valamilyen erőszakos tevékenység miatt eljárás folyik ellene.

A magántanulói státus előnye, hogy csökkenti az osztályban a napi civakodások számát. A szülő is elégedett lesz átmenetileg, mert már unja, hogy állandóan behívatják az iskolába, és hallgatnia kell, milyen rossz és fegyelmezetlen a csemetéje. Nem kell esténként aláírnia az intőket, a figyelmeztetéseket, a rossz jegyeket. Nyugodtabb lehet a családi élet, persze csak akkor, ha a gyerek napközben nem ténfereg az utcán, nem csavarog, nem keveredik rossz társaságba és nem züllik el. Kevés olyan magántanulóról tudok, mint amilyen a neves történész, a Nyilvánosság Klub kutatója mondhatja magát, hogy a középiskolából való kitiltás jót tett neki, mert reggeltől estig könyvtárban ült, és többet tanult ott, mintha bent tölti az idejét az iskolában.

Mi a baj a magántanulással?

Mindenki tudja, hogy információs, tudásbéli és kulturális tőkével lehet gazdagodni, és ez számukra kevéssé válik elérhetővé, ha nem töltik idejüket olyan helyen, ahol a fentieket tanítják. A magántanulók helyzete jogilag rendezett, de a tudás-elsajátítás szempontjából rendezetlen, esetleges. Ők azok, akik nehezen viselik a mechanikus emlékezetre építő oktatást, és hamar kiderül, hogy jobb, ha nem is gyötrik őket ezzel, mert csak a környezetet is rosszra csábítják.

A magántanulói státus a közoktatás mélypontja, az elismert kudarc maga, a modern oktatásban élő ellentmondás. Tanuló is a gyerek meg nem is. Háttérbe szorul a nevelési tevékenység, pedig tudjuk, hogy ez is fontos része a pedagógiánknak, nem csak az ismeretek átadása lényeges. Mai világunkban sokféle kultúrát kell megismernünk, és meg kell tanulnunk alkalmazkodnunk hozzájuk. Itt a napi iskolába járás alól felmentett gyerek hátrányba kerül, amit talán soha nem hoz majd be az életben, tehát kevésbé lesz kulturált, szocializált. Lelassul, vagy eltorzul a személyiség társadalmivá válása. Nem tanulja meg, hogy az egyik ember értéke csak a másik ember vonatkozásában jelentkezik, ennek gyakorlására alig akad módjuk.

Ez a tanulási forma erősíti az esélyegyenlőtlenséget. A fenntartóknak, az iskoláknak sajátos programot kellene kidolgozniuk - akár közösen is - a magántanulókkal való foglalkozásra. Szerepet kaphatnának ebben a tevékenységben a gyermekjóléti, közművelődési intézmények, a civil szervezetek és mindenki, aki szívén viseli a társadalmi egyenlőtlenség csökkentését. Változtatni kell a mai gyakorlaton, nem bazírozhatunk arra, hogy segít az isteni gondviselés, ezzel már amúgy is többször megjártuk, amikor számítottunk rá.

Forrás:
Élet És Irodalom
LIII. évfolyam 29. szám, 2009. július 17.