Kedves Frigyes!
A kisgyermekkori dadogás kérdésében a szakmán kívül és belül sokféle
álláspont létezik.
Ennek egyik oka, hogy az élettani dadogás időszaka a 2-4 éves korra esik.
Ezért hallható a védőnők, háziorvosok, pedagógusok, ismerősök, stb.
szájából, hogy nem kell vele foglalkozni... és sok esetben valóban az
tapasztalható, hogy a dadogás ahogy jött, úgy el is múlik. (Jobb esetben
remélhetőleg nem tünetváltás miatt. :))
Azt biztosan tanultátok a főiskolán, hogy a dadogás "csak" egy beszédbeli
tünet, a "jéghegy csúcsa", sokszor mélyebben gyökerezik a valódi ok.
A dadogókkal foglalkozó szakemberek tapasztalata, hogy a dadogás rendkívül
sokféle lehet. Mondhatjuk, hogy ahány dadogó, annyiféle dadogás létezik.
Éppen ezért az okok is sokfélék lehetnek. Vagyis minden eset más, egyedi,
ezért az általános tanácsok nem mindig nyújtanak kellő segítséget.
Nagyon jól látod, hogy az ilyen nagymértékű görcs és a megakadás
tudatosulása elsősorban nem az élettani dadogás jellemzője.
Az, hogy kell-e foglalkozni magával a dadogással, több dologtól függhet, pl.
az anamnézistől, hogy vannak-e olyan jelek, amelyek arra utalnak, hogy ez
több, mint átmeneti állapot. Mert ha a családban van görcsös betegségre -
esetleg dadogásra, hadarásra - való hajlam, akkor az már mást is jelezhet.
A szülőt először is meg kell nyugtatni, hogy érthető, hogy megijedt, mert ez
most nehéz időszak. Az jó, ha van, akihez fordulhat, hogy érezze, nincs
egyedül ebben az új helyzetben. Segíteni kell őt tanácsokkal, hogy mit tehet
ilyenkor. Pl. ha a gyerek nem tudja kimondani az adott szót (s mi felnőttek
sejtjük, hogy mit szeretne mondani), akkor segíthetünk neki kimondani. Vele
mondani vagy helyette, így átsegítjük a nehézségen. Lehet suttogva beszélni,
mert van, mikor az segít. A mozgásutánzással kísért mondókázás, verselés,
éneklés is elvonja a figyelmet magáról a beszédről. Az együttes játék,
képeskönyv-nézegetés, mesélés, maga az együttlét, a több figyelem és a
gyerekre szánt idő is jó hatású lehet.
Érdemes elmondani a szülőnek, hogy a gyerek nem tudja irányítani a
dadogását, ezért ha szólunk neki vagy kijavítjuk, esetleg megismételtetjük a
szót, az az esetek többségében nem segít. Ha a gyerek nem akar beszélni, azt
is érdemes elfogadni, hadd mutogasson egy darabig, ne legyen központi téma
maga a beszéd. Ha azt érzi a gyerek, hogy szabad nem beszélni, hogy a szülők
segítik, támogatják és elfogadják őt most is, így is, akkor a dadogás
gyorsabban enyhülhet.
Persze felmerülhet a kérdés, hogy meddig várjunk?
Én, mint logopédus többnyire azokkal a gyerekekkel találkozom, akiknek nem
múlt el "magától" a dadogásuk. A szülők ilyenkor úgy jönnek el, hogy azt
mondták nekik, ne foglalkozzanak a problémával. Közben a gyerekek már 1-2
éve masszívan dadognak, ami akkor sem nevezhető élettaninak, ha 3-4 évesek!
És tünet ez idő alatt rögzült.
Mindezekkel nem megijeszteni szeretnélek, de úgy érzem mint leendő kolléga
érdemes ismerned, hogy mi az érem másik oldala.
Való igaz, hogy kisgyermekkorban gyorsabban és gyakrabban enyhül és múlik el
a dadogás, de hogy élettani vagy valódi dadogásról van szó, azt sokszor egy
szülő nem tudja eldöntetni.
Informálni kell őket, hogy hová fordulhatnak segítségért, tanácsért. A
logopédusok és pszichológusok sok helyen együttesen tudnak segíteni.
Üdvözlettel: Ternai Gabriella
--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL:
http://www.group4mind.hu/pipermail/logopedia/attachments/20090310/6069716a/attachment-0001.htm
