JÓL MEGOLDOTT GÖRCS

Dan Gordon: Esőember (Rain Man) / Orlai Produkció - Belvárosi Színház

Az 1988-as mozifilm annak idején könnyre és Oscar-díjra ment, s mi tagadás, patakzott is mindkettő Dustin Hoffmanék némiképp öntetszelgő alkotására. A film nyomán készült bulvárdarab pesti előadása jóval szolidabb célokat tűz ki, ám a közönségsikerből azért egy jottányit sem enged. LÁSZLÓ FERENC CIKKE.

A siker első számú faktora és ágense természetesen a „címszerepben" felléptetett Kulka János, az autista, napi rutinokba és monomániás gesztusokba visszahúzódó Raymond alakítója. Tökéletes arányérzékkel és poentírozó készséggel, remekül ütemezve hozza fel a figura vissza-visszatérő mondatömlenyeit, félelmeit és ellágyulásait; Kulka játéka a kényszeresség magasiskoláját mutatja. Színészi okosságának fényes, s persze immár sokadik bizonysága, hogy Raymond féloldalas mimikája vagy épp izgágán riadt totyorgása, pazarul zavarodott testbeszéde sosem válik az Asperger-szindróma esettanulmányává: a tünetek gondos reprodukálása az emberábrázolás eszközévé alakul, s egy eleven, háromdimenziós, s ami a fő, roppant szerethető, középkorú embergyereket segít elénk idézni. Hasson bár mégoly provinciálisnak az összemérés aktusa, mégsem tartózkodhatunk a megállapítástól: a Raymond figuráját eredendően matt színészalkatából és problematikus artikulációjából kistafírozó Dustin Hoffman alakítása jócskán alatta maradt Kulka professzionalitásában is testmeleg játékának.

A filmvászonról lejegyzett darab egyedül az ifjabb testvér, az undok akarnokságtól az emberség felé haladó Charlie alakítója, azaz jelen esetben Nagy Ervin számára kínált a Raymondéval megközelítőleg egyenrangú jelenlétet. Nagy a tőle megszokott elánnal és pimasz svádával indult, s harsány lendülete rendre át is lökte a szöveg (s alkalmasint a szerep és a darab nem elhanyagolható dramaturgiai problémáinak) torlódási pontjain. Ám lehiggadása és emberi viszonylatainak átmelegedése ilyesformán kissé billenékeny hitelűnek tetszett, s a színészi-férfiúi kiállás imponáló ereje csak részben pótolhatta ki a testvéri összeszokás megjelenítéséhez szükséges jellemformáló aprómunka elmaradását. A két testvér tánca (mely nem az első közös lassúzás a két színész között, gondoljunk a Kaméleonra!) mindenesetre így is szép, zavartan emberi pillanattá vált, s ez okvetlenül biztató mozzanatként könyvelhető el.

A többi színre lépő, így a Raymondról évtizedhosszat gondoskodó pszichiáter szerepét öreges rezignációval abszolváló Garas Dezső számára kevés érdemi játszanivalót biztosított a színmű. A Charlie barátnőjét alakító, rokonszenves Cseh Judit csakúgy szolidan illusztratív figuraként mozgott a színpadon, mint a szöveges statisztéria mondatait felmondó Urbanovits Krisztina és Simicz Sándor.

Az Esőember című darab legfőbb gyengéje maga az Esőember című darab. Ez nem az olykor roppant ötletesen magyarító („Egy öcsikét kérek szülinapra" - dudorássza a régi gyermekszáj-slágert Raymond Babbit), s egészében korrekt munkát végző Zöldi Gergely, s még csak nem is a színészeit szabadjára eresztőAnger Zsolt felelőssége, sokkal inkább a film lappangó gyengéje, amit a kurtító-sűrítő színpadi adaptáció csak érzékletessé tett. A jelenetek sora nem ad ki drámát, a történet inkoherens mozzanatai néha félrenézésre, tapintatos szemhunyásra késztetik az empatikus jegytulajdonost, s ezen nem segít sem a zenei átkötések és aláfestések dúsan mért adagja, sem a világunk feszélyező műviességét és a szegény ember leleményességét egyszerre idéző díszlet (Sebő Rózsa munkája). Mindez azonban a bulvárdarabok logikája szerint akár mindenestől mellékesnek is tekinthető, hiszen a sikert nem a jól olajozott szerkezetnek, a gazdag kiállításnak vagy épp az összecsiszolt csapatjátéknak kell biztosítania. Ezek mind üdvös összetevők ugyan, ám egyenként és akár együtt is nélkülözhetőek. Ebben a zsánerben ugyanis csak egyetlenegy nélkülözhetetlen tényező van: a hálás-bravúros szerepben kiugratott színészegyéniség, aki elhordja a hátán a produkciót. És Kulka János meg is teszi nekünk ezt a szívességet.

Vö. Tarján Tamás: Nem filmmúzeum 
Hegyi Ede / Tóth Gellért: Kockáról kockára  
Zappe László: Vicces óriáscsecsemő   
Csáki Judit: Színészparádé  
Koltai Tamás: Naná, hogy puki 

Forrás:
Revizor - A kritikai portál
Szerző: László Ferenc
Képek forrása:Kállay-Tóth Anett, Orlai Produkció)