Önbecsülés és integráció

E dolgozatban az önbecsülésnek a pszichológiában és a szociológiában már elterjedt fogalmára szeretnék támaszkodni. Egészséges emberek nevelése és gyógyítása során magától értődő természetességgel alkalmazza a pedagógia és a pszichológia az önbecsülés kialakításának sokféle technikáját. A testi fogyatékosokat illetően azonban vannak olyan speciális aspektusai, amelyeket érdemes figyelmesebben szemügyre venni.

Elsősorban a születésüktől fogva fogyatékkal küzdő vagy korán megsérült gyermekek esetében fontos, hogy betegségük ellenére kezdettől a társadalmi beilleszkedésre is felkészítsék őket szüleik és orvosaik. (Természetesen az idősebb korban megrokkantak beilleszkedése is nagy probléma, de mivel ők már vállaltak társadalmi szerepet, őket visszailleszteni kell, s ez kissé más természetű probléma.) Ehhez pedig elengedhetetlen a pozitív identitás, az önelfogadás és az önbecsülés. Annak biztos tudata, hogy betegségével és a belőle fakadó hiányosságaival együtt is értékes, pótolhatatlan személyiség, ezért érdemes magát a többiekhez mérnie, s minél nagyobb mértékben az övékéhez hasonló életre törekednie.
Feltevésem az, hogy csak lelkileg kiegyensúlyozott személyek tudnak érdemben együttműködni egymással, s ezért az integráció eszméje és gyakorlati megvalósítása bukásra van ítélve, ha elfeledkezünk az önbecsülés kialakításáról.

Az önbecsülés, röviden megfogalmazva, egész személyiségünk értékességének tudata. Azaz annak a ténynek a megélése, hogy az az ember, aki én vagyok, jó, szeretetre, megbecsülésre méltó, helye van a többiek között. Sérült gyermek esetében az őt körülvevő családnak, nevelőknek tudatosan kell törekedniük e belső meggyőződés megerősítésére, hiszen a fogyatékosság „ellene dolgozik”, gátolja a pozitív identitás és az ezen alapuló egészséges önbecsülés kialakulását.
Annak első bizonyítéka, hogy értékesek vagyunk, mindannyiunk számára – akár egészségesnek születtünk, akár nem – az édesanyánk és a család szeretete. Néhányan a sérültek közül már itt „elvesznek”, ha a fogyatékosság valamilyen torzulás formájában mutatkozik meg, s a szülők megriadnak, állami gondoskodásra hagyván a csecsemőt. Legtöbbször azonban, szerencsére, győz az anyai ösztön, s a kisgyermek családi környezetben nevelődik. Kétéves kor után megkezdődik az én kialakulása, s ez az első pont, ahol a fizikai hátrányokkal küzdő személy apró lelki segítségekre szorul abban, hogy énképe kiegyensúlyozott legyen, s önbecsülése az egészséges gyermekekével párhuzamosan, zavartalanul kifejlődhessen.

Bármilyen, az átlagostól való eltérés meghatározó jegyévé válik a személynek. Ez egymagában még nem feltétlenül megterhelő, hiszen pozitív tulajdonságok is lehetnek ilyen megkülönböztető jellemzők, például a kiemelkedő szépség, az erő stb. A súlyos testi fogyatékosság azonban negatív értelemben különbözteti meg viselőjét az átlagtól, megbélyegezheti őt, stigmájává válhat. Az első lépés ezért az önbecsülés egészséges szintjének kialakítása folyamán a stigma erejének csökkentése. Már kisgyermekkorban el kell hitetni a „beteg”-gel, hogy mássága elfogadható, hiszen minden ember különböző. Ettől ő még nem kevésbé értékes, nem rosszabb, mint a többiek, csak más. Érdekes nyomvonalat kínál ennek a problémának a megoldására Eric Berne sorskönyv-pszichológiája. Elmélete szerint az ember kora gyermekkorában, mintegy két- és hatéves kora között forgatókönyvet készít eljövendő életéhez, a nem tudatos szülői elvárások, „parancsok” és a mesék világából merített szerepek alapján. Erre alapozva dől majd el, hogy felnőtt életében sikeres, másokkal kiegyensúlyozott viszonyban levő „nyertes” lesz-e, vagy sérelmektől gyötört, állandó konfliktusok között élő vesztes.

Ha a gyermek fogyatékossággal küszködik, különösen tudatosan kell nyertes életpálya felé terelgetni, mivel a sérülés már eleve vesztes életpozícióba sodorhatja. A helyzetből fakadó ellentmondás úgy oldható fel, hogy hangsúlyozzuk jó tulajdonságait, amelyeknek tekintetében méltán felveheti a versenyt egészséges társaival. A szülők felelőssége és hatása e tekintetben óriási. Berne elmélete szerint alapvetően sokat számít a szülő sorskönyve, hogy ő maga vesztes-e vagy nyertes. Ha a rokkantság kora gyermekkorban következik be, akkor két eset lehetséges: vagy pontosan beleillik az anya sorskönyvébe, vagy teljesen félreviszi azt. Ha beleillik, akkor a gyermek hivatásos nyomorékként fog majd felnőni, feltehetően valamely hivatásos segélyszervezet oltalma alatt (feltéve, hogy mindvégig rokkant marad, különben megvonják tőle a támogatást). Ez esetben az anya megtanul szembenézni a helyzettel, s gyermekét is megtanítja erre. Ha azonban a rokkantság nem illik bele az anya sorskönyvébe, akkor nem fogja megtanulni, hogy megküzdjön vele. Továbbra is keményen próbálkozik, akárcsak a gyermeke, s az eredmény a féllábú szvingtáncos, a dongalábú távolugró, az agysérült ortopédsebész (ezek mind a való életből vett példák). Ha az anya sorskönyve nem olyan, hogy fizikailag vagy értelmileg sérült gyermekre lenne hozzá szükség, s a gyermek rokkantsága súlyos fokú és hosszan tartó, akkor az anya élete a sorskönyv által frusztrált tragédiává válik. Ha pedig az anya sorskönyve sérült gyermeket követel meg, ám a rokkantság csak enyhébb vagy korrigálható, akkor a gyermeket kényszerítik sorskönyv vezérelte tragédiába.”1
Vagyis amennyiben a szülőnek vesztes sorskönyve van, a sérült gyermek tovább erősíti ezt, s akaratlanul is hivatásos beteggé neveli csemetéjét, életük középpontjában a kórházak és szociális szervezetek állnak, s a gyermek egész élete azzal telik, hogy ő beteg. Nincsenek vele szemben különösebb elvárások, jövőjére nézve tervek, ennélfogva ambícióit, vágyait is hamar megtiltja a szülők ilyen irányú közömbössége. Tovább erősíti ezt a negatív hatást, hogy ezek a szülők korántsem ridegek gyermekeikkel, éppen hogy a túlzott féltés és babusgatás által tartják őt rabságban, ezt azonban a külső szemlélők, a szűkebb és tágabb környezet jogosan féltő szeretetnek érzékel, s helyesel.

Azok a szülők, akik nyertes sorskönyv szerint élnek, hajlamosabbak a gyermekük fogyatékosságát egyetlen tulajdonságának látni és láttatni. Ez ugyan nehezíti az életet, korlátot szab a lehetőségeknek, de nem lehetetlen sikeres életet felépíteni azzal együtt sem. Természetesen ők is érzékelik gyermekük betegségét, s meg is adnak számára minden lehetőséget a gyógyulásra, ők is igénybe vesznek orvosi segítséget, de érzékenyen reagálnak a gyermek betegségtől nem érintett képességeire. Ezekre legalább akkora hangsúlyt helyeznek, mint a fogyatékosság korrigálására, utat készítvén a sikerrel kecsegtető vállalkozások felé. Ezek a gyermekek szerencsés értelemben kettős életet élnek. Egyrészt adva van a fogyatékosságuk, s innen tekintve negatív értelemben különböznek másoktól, másrészt azonban van személyiségüknek és életüknek is egy teljesen ép, a betegségtől nem érintett része, amelyben tökéletesen hasonlítanak kortársaikra. Az integráció első, legmélyebben fekvő alapja véleményem szerint éppen ez a kettősség, amelyet a sérült személy egész élete során érdemes éberen őrizni. Előfordul, hogy a szülők merő jó szándékból elfeledkeznek erről, s túlságosan is a gyermek meggyógyítására törekszenek, egész gyermekkorát alárendelve e nemes célnak, s nem fordítanak figyelmet az egyéb képességekre vagy éppen az önfeledt játékra, barátságok kialakítására.

Pedig ahhoz, hogy a gyermek „emelt fővel”, elfogadható és elfogadtatható másságként élje meg fogyatékosságát, tudnia kell azt is, hogy miben hasonlít a kortársaihoz, esetleg mi az, amiben meg is haladja őket. Meg kell fogalmaznia önmagát: „Rendben van, beteg vagyok, ezért ezt és ezt nem tehetem, nem tudom megtenni, viszont ebben és ebben a dologban bátran felvehetem a versenyt a többiekkel.” Ha nem élheti ki ezeket, s csak a különbözőség fájdalmas élménye marad neki, felnőttként nem lesz mire építenie, amikor majd nyíltan ki szeretne lépni a társadalomba, s szeretné elismertetni magát az egészséges többséggel. Amikor először számba veszi sajátosságait, lényegében első formájában fogalmazza meg identitását, s nem lehetséges csupa negatív tulajdonságból egészséges identitást, pozitív énképet kialakítani, ha pedig ez nincs meg, kútba esik az önbecsülés is. A kisgyermek elsősorban az őt körülvevő felnőttek szemével látja önmagát, ezért fontos, hogy a család folyamatosan szavatolja értékességének tudatát, szem előtt tartva és meg is fogalmazva fejlődését, jó tulajdonságait is, ügyelve arra, hogy ne csupán a betegség legyen az egyetlen dimenzió, amelyben róla szó eshet.

Mint már említettem, a kisgyermek identitását elsősorban a felnőttek róla alkotott véleménye formálja. De nem kizárólagosan. Bruno Bettelheim elmélete szerint a másik lényeges hatás a mesék világa. „A mese az egyetlen irodalmi műfaj, amely utat mutat a gyermeknek, hogyan fedezze fel identitását, s hogyan találja meg helyét az életben, ráadásul még azt is elmondja, milyen tapasztalatokra van szüksége jelleme továbbfejlesztéséhez. A mese azt sugallja, hogy a boldog, tartalmas életet bárki elérheti – de csak akkor, ha nem futamodik meg a veszélyek elől, mert az igazi identitáshoz csakis rajtuk keresztül vezet az út.”2 A mozgássérült gyermek estében különösen fontos ez a sorok között megbúvó biztatás, hiszen már egészen kicsi korukban is érzik, hogy ők mások, s ettől szenvednek. A megfelelően kiválasztott mese azonban reményt ad, hogy a „mások” is élhetnek boldogan, s hogy a próbatételek, bánatok az ehhez vezető ösvényt jelentik.

A mesék fontos szerepét Berne is beépíti rendszerébe. „Ha meghozta sorskönyvi döntését, körülnéz a külvilágban, s azt kérdezi: »Vajon mi történhet az olyasvalakivel, mint én?« Már tudja, hogy a végén valamiféle »nyereség« vár rá, ám ennek mibenlétéről még fogalma sincs, sem arról, hogyan fogja elérni. Valamilyen történetet vagy öntőformát kell találnia, amelybe jól beleillik sorskönyvi apparátusa, s valamilyen »hőst«, aki majd utat mutat neki. Sóvárogva keres olyan hősöket, akik hasonló apparátussal más, talán boldogabb utat követtek, abban a reményben, hogy rátalálnak az igazi útra. A történetet és a hőst azok a mesék kínálják neki, amelyeket ő maga olvas, vagy valamely szavahihető személy mesél neki.”3 Azaz a gyermek elsőként úgy határozza meg feladatait, hogy a mesehősök által megformált jellemek és az általuk tolmácsolt életszerepek mutatnak neki ehhez példát. Azok segítenek neki, mit kell tennie, milyen próbákat kell kiállnia, míg felnőtt lesz, s önálló életet kezd. Ha mozgássérült, a mesék útmutatása már nem mindig hasznosítható. A testi fogyatékosság a mesékben gyakran büntetés, például törpévé vagy békává varázsolás, illetve a gonosz, számító természet jele, például amikor Hamupipőke mostohatestvérei levágják lábujjukat, hogy illjen rájuk az üvegcipő. Másrészt a kisfiúknak ügyes, harcias és daliás herceggé kellene cseperedniük, de mi legyen, ha például vak, s a kardforgatás szóba sem jöhet. S vajon a királylány lehet-e olyan szép, hogy a napra lehet nézni, de őrá nem, ha erősen sántít, botot használ? Ami ráadásul a gonosz banya attribútuma. Mindezt figyelembe véve érdemes az olyan történeteket előtérbe helyezni, amelyekben a szereplők lelki tulajdonságai és intellektusa viszi előre az események fonalát. Furfangosak, találékonyak, s így lesznek úrrá a nehézségeken, ez a helyzet ismerős a sérült gyermek számára, hiszen maga is megtanulta már, hogy fogyatékossága ellenére milyen egyéni megoldással tud egyedül is megcsinálni dolgokat. Türelmesek, hosszan várják sorsuk jobbra fordulását, esetleg mellette még próbákat is kell teljesíteniük. A hosszú, unalmas, néha fájdalmas gyógykezelések miatt ebbe a szituációba is könnyen bele tudja képzelni magát. Ráadásul a megpróbáltatások után a hős elnyeri méltó jutalmát, új, boldogabb életet kezd. Mint ahogy ő maga is jobban lesz a kezelések hatására. A kislányok esetében a probléma az, hogy a női mesealakokban a fizikai szépség erősen összekapcsolódik a lelki jósággal – ha egy fehérnép hibás, valószínűleg nem ő a pozitív hős. A megoldást a tündérek jelentik, ők azok, akik találékonyak és ügyesek, szerepük minden mesében más és más. Bár közismerten szépek, elsősorban kedvességük és segítőkészségük révén szereplői a történeteknek. Ezért nem szükséges hibátlannal lenniük. Nem borítja fel a mesevilág rendjét, ha egy tóban vagy erdőben lakozó tündér kissé biceg vagy nem jól lát, elég, ha az állatok és a növények nyelvén ért.
Ha a fogyatékkal küzdő gyermek benépesítheti képzeletét ilyen furfangos, szellemi értelemben ügyes kis lényekkel, azt tanulja meg, hogy a világban való boldoguláshoz ezek a tulajdonságok is fontosak – néha hasznosabbak, mint a testi ügyesség –, s ez segíteni fogja önelfogadását és önbecsülését.
Természetesen kár lenne azt állítani, hogy az önbecsülés csupán ilyen mélyen lelki alapokon nyugszik. Nagyon is fontos az orvosi korrekció és rehabilitáció, mert nagymértékben hozzájárulhat a beteg egészséges önbizalmához, amennyiben a gyermeknek korához illően elmagyarázzák, miért szükséges az adott kezelés, várhatóan hogyan fog javítani az állapotán. A fejlődés lehetősége pozitívan hat a gyermekekre, hiszen egészséges kortársaik is folyamatosan ügyesednek, magától értődő tehát számára, hogy neki is most kell behoznia lemaradását. A jól szervezett rehabilitáció célja, hogy fejlessze a beteg képességeit, valamint hogy a már meglevő képességeinek bázisán a mindennapi önálló élethez szükséges mozgásokat kialakítsa. Az önállóság érzése, a „már én is meg tudom csinálni” élménye szintén elősegíti az önbecsülés kialakulását. Annál is inkább, mivel ez valódi siker, kemény munkával, önerejéből érte el. Mindemellett segíti az önelfogadást is, hiszen minél önállóbb és ügyesebb, annál kevésbé korlátozza fogyatékossága a mindennapi életben, aminek hatására kevésbé nyomasztó a betegség és a másság. A kielégítő fizikai képességek segítik az önelfogadást, amely nagymértékben befolyásolja az önbecsülést és a reális, a gondokat is számon tartó, de pozitív énkép kialakítását.

Mindemellett a rehabilitációnak köszönhetően „feljavított” képességek lehetővé teszik a könnyebb beilleszkedést például az iskolába, amely a társadalmi integráció első színtere, s egyben az ott szerzett tudás hosszú távon lehetőséget ad az integrált felnőttéletre is.
Ha a szülői szeretet és elfogadás, a mesék nyújtotta szellemi és etikai világ, valamint az orvosi rehabilitáció szerencsésen ötvöződik a kisgyermek tudatában, akkor lehetővé válik számára, hogy kiegyensúlyozott állapotot érjen el, egyfajta sajátos egészségérzést, amelyet Gadamer így jellemez: „Megjelenik az egészségesség valamilyenfajta érzésében, de még inkább a tettben, ahogyan kitöltöd ezt a érzést. Elevenséggel telinek mutatkozunk, tudásra nyitottnak és önfeledtnek.”4 Az ilyen szellemben felnövekvő gyermek számára természetes, hogy beilleszkedjen egészséges társai közé, s felnőttként is az ő mércéjüket tekintse etalonnak. Azaz igényelni fogja az integrációt mind elméletben, mind gyakorlatban. A cél az lehet, hogy ezt az állapotot minél több fogyatékkal élő gyermek (és felnőtt) elérhesse, s hogy az egészséges többség megtanulja ilyen szemmel nézni másságukat. Ez lenne a legteljesebb értelemben vett integráció.

Forrás:
Mártfai Márta
Valóság 2006. június XLIX. évfolyam 6. szám