2009. 06. 10. 00:00
A cikk értéke:![]()
![]()
![]()
![]()
![]()
A Színház-és Filmművészeti Egyetem színművész felvételijén ülök Zsámbéki Gáborral, a budapesti Katona József Színház igazgatójával és Zsótér Sándor rendezővel.A Katonában 17 évet töltöttem eddig, Zsótérral a főiskolás évektől ismerjük, kedveljük és becsüljük egymást. Ők ketten már vezettek közös osztályt, ahol tanítottam (lehet, hogy nem illik mondani ) életem egyik legnagyobb élménye volt.
Nem kell sokat magyaráznunk egymásnak.
(Szeptembertől az élet fura fordulattal elszólított volna az egyetemről, nem tudtam, hogy lesz még Zsámbéki-Zsótér osztály.Aztán utolsó pillanatban megtudtam. Emiatt maradtam. Szeretem, ha tekintetekből értem,mit kell tennem és egyet is értek. Kompromisszumok nélkül, tökéletesen bízva a metódusban - tudok dolgozni.)
Jönnek a felvételizők, a mi leendő tanítványaink.A válogatás elején járunk, ez az első „rosta“, összesen hétszázvalahányan vannak. Verseik, monológjaik irodalmi értéke enyhén szólva megkérdőjelezhető.Fantáziájuk szegényes,gondolkodásuk silány. Közben többen igen rokonszenvesek, érteni akarnak minket. Kevés sikerrel.
Zsámbéki sokat kérdez, családról, apákról, szerelmekről, jó és rossz élményekről kér beszámolót, próbálkozik. Zsótér felugrál, minden felvételizőhöz odamegy, partnerként vesz részt a „játékban“, engedi, hogy átöleljék, üssék, simogassák. Lekapja a szemüvegét, öleli, pofozza, szereti, gyűlöli őket. Legtöbbször hiába, (pedig ő remek). Kétségbeesetten felénk néz, én bőszen jegyzetelek, odamegyek, szájakba, torkokba, füljáratokba és ezeken át lelkekbe nézek.
Szomorú, amit látok.
Minden felvételiző után szinte ugyanaz a koreográfia: Zsámbéki tanár úr feláll és azt mondja: „Hisz erről, nem ők tehetnek! Mi lehet itt az iskolákban??! Mi lehet a baj?“
Délután elkérem magam, fontos dolgom van, a tíz éves kislányom, Anna szavalóversenyére megyek - egy Budapesttől negyven kilométerre eső kisvárosba,- oda, ahol lakom.
Kértek zsürielnöknek a lányom csoportjába – nem vállaltam – nem értik.(!)
Lányom Weöres verssel készült, igyekeztünk tisztán fogalmazni, segítettem abban, hogy lehet egyszerű, igaz eszközökkel elmondani a gondolatokat.
Időben odaérek, Anna izgul picit. Bemutatják a zsürielnököt, egy sok éve praktizáló, számtalan zsürit dirigáló és fiatal pedagógusokat tanító drámapedagógust. Köszönti a gyerekeket és „bemelegítésként és feszültség-levezetésként“ elmond egy verset - ő maga.
Hangját természetellenesen kiereszti, kezét kitárja, ujjait szétfeszítve, ordítva szaval, a gyerekek ízléssel fertőzött csekély százaléka megszeppen.
Én mégis elvállalom a nagyokat, lányom otthagyom, közben érzem: a verseny végén vígasztalnom kell majd.
Másik termet kapok, ahol a nagyokat pontozom. Útközben a terem felé megszólít egy érintett szülő, helyi ügyvéd,aki igyekszik kultúrált nevelést adni a gyerekeinek : „nálad is így kell majd „szavalni“?? Ugye nem??“
Megnyugszom picit, az ügyvéd-lány értelmesen mond egy rettenetesen nehéz és hosszú szöveget. Nem kivételesen érdekes, nem kiugróan tehetséges, de gondolkodott rajta otthon a szüleivel és a testvéreivel vacsora közben beszélgetve. Értelmes és jó akar lenni, értelmes és jó háttérrel, mégis egy nem értelmes és nem jó pedagógus majdnem megállítja. Gondolkodóba ejti és elbizonytalanítja az értelmes, normálisan közlő szándékát. Érzem: bizonytalan lett. Ha nem halljuk együtt azt az átkozott verset, tudom, ezerszer jobb lenne. Érezne, fogalmazna, merne egyszerűen önmaga lenni.
Meghallgatom a verseket, döntök, értékelek.
Hosszasan jegyzetelek, leírom, mit gondolok a produkciókról, 1-2 oldal mindenkiről születik.
Későn végzünk, odalent, a kicsiknél már az értékelés is elhangzik, mikor leérünk.
Kérik, értékeljek én is. Beszélek az értelmes fogalmazásról, a felesleges, álságos szünetekről. Egy ember felnevet a nézők között, hallom, hogy a férjem (gépészmérnök és közgazdász, nem irodalmár), a többiek dermedten ülnek. Kiderül, a zsürielnök előttem két perccel biztatott mindenkit, hogy merjen jó sok szünetet tartani, mert az „már nem is szünet, hanem valóságos csönd“, az értelmére azonban nem tért ki.
Értékelés. A lányom zokog. „Anya!!!Egy olyan fiú nyert, aki a kezével mutogatta a nyuszi fülét!!!!“Átölelem, otthon megbeszéljük. Ő megnyugszik.
Este Ságodi Gabriella logopédus hív szakmai kérdésben, hosszan beszélünk, elmesélem a történetet. „Szerencse, hogy a lányod“-mondja „Lehet, hogy többen hazamentek és elhitték, hogy amit gondolnak, rossz“
A gyerekeim elalszanak, Anna is nyugodtan szuszog. Eszembe jut a délelőtt a „szinin“.
Készülök a következő napra, újabb 50 fiatalt hallgatunk meg majd.
Baj van, komoly baj.
Most örülök, hogy megírtam az ovis beszéd-mesekönyvem.
Most örülök, hogy indítjuk a pedagógus-továbbképzésünket az egyetemen.
Örülök, hogy több éve mondom:a tiszta kommunikációért programot indítok óvodától felnőttkorig. Mert kell. Örülök.
És végtelenül szomorú vagyok.
Dr. Illés Györgyi
SZFE
![]() 1
|
Madárka - 2009. 06. 02. 23:52 |
|
|
Kedves Györgyi!
Érdeklődéssel és aggodalommal olvastam jegyzetedet. Talán mihamarabb pozitív hangvételű jegytettel is meg tudsz minket, olvasókat, kommunikációval, beszéddel, beszédterápiával foglalkozó szakembereket ajándékozni. Talán a színis felvételi során kiderül még, hogy van remény& Hogyan tovább ezekkel a tapasztalatokkal? Üdvözlettel: Madárka |
||
![]() 2
|
Crystalheart - 2009. 07. 11. 22:01 |
|
|
Ez így van. Nekem még szinte frissek az iskolai élmények - huszonegy éves vagyok -, és bár középiskolába nem éppen dráma szakon jártam, azért elszomorító volt a szavalóversenyek "felhoztatala", bármennyire is mentség az a reál profil. Egyetlen lányt tudnék kiemelni, aki értett is a szavaláshoz, mindenki más távolról súrolgatta a jóízlés határait, de el alig érték. Emlékszem, egyes ünnepélyekkor én és néhány osztálytársam mindig rettegve ültünk és vártuk, idén vajon hogyan erőszakolják meg újra a Szózatot; merthogy évente végigszavalta egy arra érdemesnek ítélt diák. Néha azt kívántam, bár ne tette volna, inkább néztem volna a sok csukott és tátogó szájat "ének" közben.
Az ember azt gondolná, a színész szakra jelentkezők között azért jobb az arány. Minden bizonnyal így is van, de úgy tűnik, nem sokkal. Sajnos egyszerűen nem tanítanak meg sem szavalni, sem beszélni manapság; a retorikáról csak tanulnak, de retorikát már nem. Ha valaki mégis jól csinálja, az nagy eséllyel őstehetség a színészkedésben. Pedig... pedig a mindennapi életben, a karrierben, egyszerűen bárhol hatalmas hasznát veheti az ember. Nem lett volna szabad az oktatásban ennyire a háttérbe söpörni a gyakorlati dolgokat - mert most bizony a háttérben vannak mind a helyes beszéd, mind a helyes fogalmazás. Csak az egyes tanárokon múlik, menynire veszik be a tananyagba, igényük szerint akár tisztán száraz elméletet is taníthatnak, ezzel szemben azt mindenképp kell, és az óraszám szorításában gyakran az ilyen "fölös" gyakorlatokat ejtik ki. A felvételi eredményére pedig kíváncsi leszek. Hátha látom a felvettek sorában azt a lányt az iskolából. :) |
||