Egyszer volt, hol nem volt, de mégis volt, egy jó királya a magyaroknak.
Sok-sok történetet mondanak még ma is Mátyás király jótetteiről, de ugyanannyit mondanak furfangos kérdéseiről, próbatételeiről is.
Mátyás király egy napon arra volt kíváncsi, hogy melyik katonája a legfurfangosabb, akkor, amikor az eszével kell győzni, nem a kardjával.
A király egy aranyalmát tett egy nagy szőnyeg közepére.

Egyszer volt, hol nem volt, mégis volt három gyermek. Két fiú és egy kislány. Játszani mentek a tóhoz. A tó sekély vizű volt, sás, nád nőtt a szélén. A tóparton virágok virultak, kékek, pirosak sárgák, pompáztak a dús fű között. A köveken, a parton apró gyíkok futkároztak vidáman.

Egyszer volt, hol nem volt, de mégis volt egy kicsi lány.
Ennek a kicsi lánynak sok-sok öröme volt, mert sok szép mesét, dalt énekelt neki az édesanyja, édesapja pedig sokszor magával vitte a szántóföldekre, ahol dolgozott.
A családnak megvolt ugyan a mindennapi kenyere, de annál több, mint amit aznap megehettek, sohasem jutott.

Egyszer volt, hol nem volt, de mégis volt egy macska. Nagyon kíváncsi természete volt ennek a macskának. Egyik nap a kikötőben kíváncsiskodott, amikor látta, hogy egy nagy hajó éppen indulásra készen áll, beszállt már egy nagy sárga kutya, egy vörös szőrű kecske, szürke bundájú nyúl, fehér irhájú bárány.

A tűz világít, ha sötét van, a tűz melegít, ha hideg van, és mindennapi ételüket is tűzön sütik-főzik az emberek széles, kerek e világon.
Az emberek réges-régen megtanultak tüzet csiholni, úgy, hogy az erre való kovaköveket összeütögették, szikrát pattintottak belőle. Szikráztatták az összedörzsölt két száraz faágat is, a szikra száraz fűre esett, a szárazfű lángra lobbant.

Egyszer volt, hol nem volt, mégis volt egy szegény asszony. Ez az asszony olyan nagyon szegény volt, hogy még a saját újszülött gyermekének sem tudott enni adni. Nagyon szerette a szegény asszony a kisfiát, sírt, zokogott, de attól bizony nem lett jobb a sorsa, nem lett gazdagabb, nem lett jobb sorsa, nem lett élelme.

Egyszer volt, hol nem volt, ám mégis volt, volt egyszer egy fehér hattyú. Egy nagy tó vízén úszott, olyan szépen, olyan csendesen, mintha a víz sodorná magával.
Néha, alámerült a víz szintjének. Ott, a víz alatt, hosszú nyakát kinyújtva, letépett csőrével egy-egy vízinövényt, majd felbukkant újra.

Egyszer volt, hol nem volt, de mégis volt egy szegény ember. Ez a szegény ember olyan szegény volt, hogy még az egerek is elköltöztek a házától, mert nem volt egy szem gabonája sem, amiből rágcsálhattak volna. A csűr sarkában egy ásó árválkodott.

Egyszer volt, hol nem volt, mégis volt egy ember.
Ennek a szántó-vető embernek volt négy kicsi magocskája.
Elindult, hogy elültesse a magokat.
Az első magot az útszélére vetette, jöttek a madarak, felcsipegették, nem lett belőle palánta.

Egyszer volt, hol nem volt, mégis volt egy varázslatos erdő. Ennek a varázslatos erdőnek a szélén, volt egy tágas mező. Az erdő fái otthont adtak a madaraknak, mókusoknak, lombkoronájukkal hűs árnyékot kínáltak az őzikéknek, vaddisznóknak. Minden erdőlakónak.

Egyszer volt, hol nem volt, mégis volt egy elefánt. Ez az elefánt ott született, ahol mindig, mindig nyár van, ahol reggeltől estig forrón süt a Nap.
A reggeli harmat egy szempillantásnyi idő alatt elpárolog a füvekről, bokrokról, de még a nagyobb fákról is.
Szomjas volt a kiselefánt, elindult vizet keresni.

Egyszer volt, hol nem volt, mégis volt, hogy elmentek a fák egy nagy kerek erdőbe, hogy királyt válasszanak maguknak. Megszólították az olajfát:
- Uralkodjál felettünk!
- Bizony én nem adom a királyságért azt, amiért tisztelnek engem az emberek! Nem adom azért, hogy ingadozzam a fák felett!

Mentek a fák, lépegettek, odaértek egy fügefához.

Egyszer volt, hol nem volt, de mégis volt egyszer, tízszer, százszor, ezerszer, egy- egy, vagy sok-sok :gyík.
Volt fürge gyík, volt fali gyík, volt homoki gyík, volt elevenszülő gyík, volt lábatlan gyík, és élt a mezőn egy zöld gyík is.
Egy napon, mikor sarjadni kezdtek a füvek, bimbókat tartottak a harmatcsepp alá a virágok, amikor a fák ágain duzzadtan vártak kipattanásra a rügyek, akkor ment az egyszeri ember, hogy szántson.