Wacha Imre: A prózaritmusról

PRÓZARITMUS

I. Ókori görög szónokok, az i. e. 5-4. században élt szofista Gorgiasz, majd Iszokratész szabályozták először a retorikus próza időmértékes, tehát a verssel egyező, prozódiai elvű ritmusát. Szónoki gyakorlatuk és elveik nyomán többek között Arisztotelész (Rétorika), majd Cicero (A szónok) határozta meg a prózaritmus normáit. Arisztotelész követelménye az, hogy a prózának ritmusosnak kell lennie, de el kell kerülnie a szabályos, versszerű metrumot. A prózai beszéd ritmikus egysége a versláb, de nem a költészetből, ill. a köznyelv ritmusából legismertebb jambus vagy trocheus, anapesztus vagy daktilus, hanem a paian, melynek négy változata közül az első ( - U U U) a mondatok elején, a negyedik (U U U -) a mondatok végén fordulhat elő.

A próza tehát nem folyamatosan metrizált, mint a vers, hanem csupán egyes szakaszaiban ritmizált: különösen a mondatok lezárása, a klauzula ölt szabályosabb ritmusformát. Cicero engedékenyebb a versmértékek beszivárgásával szemben, ha a köznyelvi beszéd is természetesen él velük: a jambust például elkerülhetetlennek tartja. Szerinte is elsősorban paiant (paeont) kell használnia a szónoknak. Saját szónoklataiban rendszeresen visszatér egy másfajta zárlat is, mely egy krétikus és egy trocheus kombinációja. Arisztotelészt követi az a tétele, hogy a szónoki próza sem olyan dallamos (ritmusos) nem lehet, mint a vers, sem olyan dallamtalan, mint a köznapi beszéd.

A metrikusan kötött ritmus korlátozása a szöveg meghatározott helyeire, a mondatok kezdetére és különösen lezárására, a feszültségkeltés és a feloldás dinamikus hatáselvén alapszik (eufónia), s ha rögzített formája nem is, tendenciája jóval későbbi, nem numerikus prózai műalkotásokban is felfedezhető. Így B. Tomasevszkij pl. Puskin A pikk dáma c. elbeszélésében mutatta ki, hogy a mondatok kezdete és vége nagyobb ritmikai rendezettség felé tendál, mint a közepe.

A prózaritmus nemcsak abban tér el a verselés szabályaitól, hogy csak a szöveg meghatározott szegmentumaira érvényes, hanem abban is, hogy az alkalmazott (átvett) verslábakat igyekszik megfosztani a versjellegtől. A görög-latin szónoklat elméletírói megegyeznek abban, hogy a próza nem törekedhet versszerű hatásra, ezért kerülnie kell a hagyományosan költészeti metrikus elemeket, így pl. az adóniszi zárlatot. Az ehhez kapcsolódó tilalmak rendszere abból az alaptételből következik, hogy a (szónoki) prózának el kell rejtenie „különös", művészi eszközeit (Arisztotelész), ill., hogy „nincs, ami homlokegyenest ellenkezőbb volna, mint próza és vers" (Cicero). A kétféle ritmikus szerkezet túlzott közeledésének később is igyekeztek határt szabni: a versszerű prózát barbarizmusnak érezték. G. Saintsbury kissé túl általános meghatározását, mely szerint a jó prózaritmus elve a „változatosság", R. Wellek Dickens példájával támasztja alá: az ő prózájában „a drámai jambusnak esetlenül szentimentális hatása van". Füst Milán Lear király-fodításának jegyzetében a shakespeare-i angol nyelv tulajdonságaival indokolja, hogy a dráma prózai részleteit is jambikusra ritmizálta. Benedek Marcell bírálata viszont alighanem joggal helyteleníti, hogy a fordításban, különösen a puszta hangzás alapján, megkülönböztethetetlenné válnak a verses, ill. prózai szakaszok.

Az időmértékes klauzulák gyakorlata a középkori latinban a hangsúlyos elvű cursusban folytatódott. Ennek legfőbb szabálya, hogy nem eshetett hangsúly a mondat utolsó szótagjára, ill. két egymást követő szótagra, így a nyomatékos szótagok közé legalább két hangsúlytalannak kellett esnie. Nemigen foglalkoztak a cursus hatásával a későbbi nemzeti nyelvű szépprózai művekre, melyekben a kötött ritmusterv már pusztán fonetikai okokból is fellazult. Az angol nyelvben pl. nem mindig tettek eleget annak a hagyományos követelménynek sem, hogy a prózában kerülni kell a versritmusokat. Ezenkívül a középangol korszaktól a prózai nyelvhasználat megengedi, sőt kedveli az erős ritmust, az egymás melletti hangsúlyok torlódását, noha a latin mondatzárlatok sima, akadálytalan lejtést kívántak meg.

Külön elvi problémát okozott egy sajátos ritmusképző elem, az azonos vagy rokon hangcsoportok visszatérésén alapuló rím jelenléte a prózában. Míg az arab irodalmak kiemelkedő műfaja volt az erősen retorizált, gazdagon rímelt maqáma, az európai próza jórészt száműzte a rímet, legalábbis sorozatos, kidolgozott változatában. Az egyes poétikai-nyelvesztétikai felfogások azonban e kérdésben is ütköztek egymással: a 14. sz.-ban J. Legrand ajánlja, a klasszicista Vaugelas 1647-ben kárhoztatja a rímes prózát.

A teljes cikk letölthető a Kapcsolódó publikáció(k) alatt!

Forrás:
Wacha Imre