A hónap embere: Horgas Judit

1974-ben született Budapesten, az ELTE BTK angol szakán diplomázott, ugyanitt doktorált. Dolgozott angoltanárként, fordítóként, szótárszerkesztőként; megbízott előadóként tanított az ELTE BTK-n, szervezett előadás- és vitasorozatot. A Ligetben folyamatosan jelennek meg esszéi, kisprózái, novellái, fordításai és interjúi. 1998-tól a Liget olvasószerkesztője, majd szerkesztője. 2008-tól a Szitakötő szerkesztője és az oktatási program vezetője. Kutatási területe: ökokritika, reneszánsz angol irodalom.

Judit néhány hónapja felhívott, hogy cikk-sorozatot kérjen a Szitakötő folyóirat számára. Pár nappal azután, hogy igent mondtam, a postaládámban lapult a Szitakötő három száma. Olyan kiadványok, amikről a mai magyar "piacon" csak álmodni mer az ember, kívül-belül gyönyörűek, tartalmasak, színvonalasak. Persze azonnal elhatároztam, hogy Judit lesz a hónap embere és bemutatom ezt a fantasztikus lapot. Ahogy gyűltek az adatok - idézetek, könyvek, blogok, vélemények -, rájöttem, hogy nem lesz olyan egyszerű ez a cikk, mint képzeltem: sokkal többről van szó, mint egy gyerekmagazinról. Filozófiáról, művészetről, nevelésről, hagyományokról és sok egyébről beszélgettünk.

I.Gy.: A Szitakötő egy nagy család egyik tagja, a családot úgy hívják: Liget Műhely - szellemi üzem. Mit jelent ez a név, mivel foglalkoztok?

H.J.: A Liget folyóirat először 1986-ban jelent meg, és politikai okokból rögtön be is zúzták mind a tízezer példányát. 1988-ban az első szabad sajtótermékként jelent meg, s a lap azóta is a szellemi műhely alapját adja. A Liget szó kifejezi a műhely kétirányú kötődését az irodalom és az ökológia iránt, bár értelmezésünk szerint ez a kettő valójában egy.

I.Gy.: A tevékenységeitek között van könyvkiadás, folyóiratok, blog, rendezvények, oktatás, továbbképzések. Mi fogja össze ezt a nagy családot, mitől "ligetes" minden, amihez fogtok?

H.J.: A szellemi szabadság és a magas színvonal a legfontosabb számunkra, ebben nem ismerünk kompromisszumot. A sokféle tevékenységben is igyekszünk a játszótársainkra odafigyelve, valóban műhelyként dolgozni, hogy a rengeteg munka és adminisztráció dacára se váljunk hivatallá. Azt hiszem, az olvasó is megérzi, ha szeretettel és figyelemmel szerkesztett kiadványt fog a kezébe, ha gondosan összeállított, illusztrált blogot olvas.

I.Gy.: A Liget egy nagy család és Te is különleges családban, kulturális környezetben nőttél fel. Minden testvéred alkotóművész, Eszter neves fuvolista, Péter régi "harcostársam", csodás díszleteiben rengetegszer játszottam a Katona József Színházban és szerte az országban. Ádámmal is találkoztam koreográfiái miatt, vagy színpadi zeneszerzőként, rendezőként, sőt, nemrégiben rajzait is láttam, amik hasonlóan színvonalasak, mint az egyéb munkái. Mit jelentenek Neked ezek a hagyományok? Nyilván nem akármilyen szülők állnak a háttérben...

H.J.: Meghatározó szellemi és érzelmi hátteret nyújt a családom, hiszen nemcsak a szüleimmel és a testvéreimmel dolgozom együtt: férjem, László Csaba (alias René Margit) a Liget tervezőgrafikusa és már a gyerekeim is beszálltak: Luca rajzol, Emma pedig a most megjelent mese-CD-nk egyik szereplője.

I.Gy.: A Ligetben található írásaidat olvasgattam és nagyon megfogtak a kommentek is. Az ország kulturális állapota nem mondható jónak, így a vitatkozáshoz, elfogadáshoz sincs kultúránk. Az írásaid után mégis teljesen különböző véleményű emberek tudtak szót érteni egymással, olyan égető, mégis feloldhatatlannak tűnő problémák megbeszélésekor, mint a romák helyzetéről írt cikked után. Fontos küldetésnek tartod, hogy az ország általános kultúrájának javításához hozzájárulj? Mik a konkrét céljai a szellemi üzemnek ebben? Mit lehet tenni azért, hogy ne csak álom maradhasson a befogadó, elfogadó, vitatkozni képes Magyarország?

H.J.: Rendkívül aggasztónak érzem a jelenlegi társadalmi és kulturális állapotot, és mivel nehezen kezelem a tehetetlenséget, igyekszem minden fórumot megragadni, hogy a fősodort legalább egy-két kaviccsal megakasszam. Nem vagyok naiv: nem hiszem, hogy írott szóval ma jelentős változást érhetnék el, de legalább teszem a dolgom. Azt tapasztalom, hogy az általános nívótlanságban egyre nagyobb értéket jelent a Liget képviselte szellemi függetlenség. Nehéz úgy szólni politikai, társadalmi kérdésekről, hogy egyszerre legyen érthető és színvonalas, de egy igazi szellemi műhelynek alapvető feladata, hogy mégis újra és újra megpróbálja.

I.Gy.: Az irodalom mellett tevékenységeid között markánsan megjelenik az "ökokritika". Mit jelent ez? Miért van rá szükség?

H.J.: Az ökokritika az irodalomtudománynak az az ága, amely irodalom és környezet viszonyát vizsgálja. A Liget mint irodalmi és ökológiai folyóirat is tulajdonképpen erről szól, hiszen környezet mindaz, ami körülvesz minket: az épületek éppúgy, mint a másik ember. Már egyetemista koromtól sok ökológiai tárgyú cikket fordítottam a Ligetnek, és a doktori disszertációm témájának is ezt választottam (a Liget kiadásában Hálóval a szelet - ökokritikai tanulmány a reneszánszról címmel jelent meg). A tudományosság csak akkor érdekel, ha köthető a jelenhez, és a reneszánsz kor ökokritikai vizsgálata éppen arra adott lehetőséget, hogy átgondoljam a kulturális-társadalmi folyamatot, ami a reneszánszban kezdődött, és ma is meghatározó. A gyarmatosítás, a humanizmus vagy Shakespeare darabjai mind-mind izgalmas részletekkel szolgálnak.

I.Gy.: Térjünk rá a Szitakötőre! Miért tartod, tartjátok fontosnak, hogy a gyerekekhez szóljatok? Miben különböztök a gyerekeket célzó egyéb kiadványoktól?

H.J.: Szerénytelennek tűnik, de azt hiszem, a mai piacon nincs a Szitakötő színvonalához mérhető gyerekfolyóirat, és ez vonatkozik a külcsínyre és a belbecsre egyaránt. Nyolc éven felüli, már folyékonyan olvasó gyerekeknek ajánljuk, de persze sok olyan cikk van, ami inkább tizenkét éveseknek való, sőt, a visszajelzések szerint felnőttek is szívesen olvassák. Azt reméljük, a Szitakötőn felnövekvő generáció lesz a Liget folyóirat jövőbeni olvasótábora. Kíváncsi, tájékozott, toleráns embereket akarunk nevelni - azt reméljük, a Szitakötő ebben komoly segítséget jelent.

I.Gy.: A Szitakötő nemcsak folyóirat, hanem oktatási program is. Mit kell erről tudni?

H.J.: Háromszáz hazai és határon túli általános iskola egy-egy osztálya és a kapcsolattartó pedagógus ingyenesen kapja a folyóiratot, tehát a Szitakötő jelentős része, több mint tízezer példány rögtön kézbe kerül, és a programnak köszönhetőan az iskolákban nem csak egy osztály használja. A beszámolók alapján úgy becsüljük, mintegy harmincezer diákhoz és ezer pedagógushoz biztosan eljut, nem beszélve a honlapról, amelyen a korábbi számokat teljes terjedelemben elérhetővé tesszük. A pedagógusoknak tanévente három alkalommal tartunk tizenegy helyszínen továbbképzést, ilyenkor humán, illetve természettudományos szempontból azt mondjuk el, hogyan tudják beépíteni az adott folyóirat cikkeit a tanításba.

I.Gy.: Ez a cikk egy beszéddel és kommunikációval foglalkozó portálon jelenik meg, amit nagyon sok pedagógus, logopédus olvas rendszeresen, így mindenképp fel kell tennem a kérdést: miért tartottad fontosnak, hogy a beszédről, beszédtechnikáról, kommunikációról jelentess meg cikksorozatot a Szitakötőben?

H.J.: Kezembe került a Beszéd u 3. című remek könyved, ez adta az ötletet. Folyamatosan keressük az új témákat, és a mai oktatási helyzetben, amikor egyre kevesebb a pedagógusok ideje, energiája, és nincs pénz szakkörökre, különórákra, rendkívül fontosnak tartom, hogy kommunikálni tanítsuk a gyerekeket. Ehhez hozzátartozik a magabiztos, helyes beszéd is. Aki helyesen tud beszélni, szívesebben beszélget. És aki szívesen beszélget, abban van figyelem a másik iránt. Ez kiindulásnak elég.

Szerencsére sokan vagyunk még, pedagógusok, művészek, gondolkodó emberek, akik hasonlóan érzünk és kitartóan dolgozunk azért, hogy a gyerek és felnőtt világ szebbé, komfortosabbá váljon számunkra.

Mindannyian köszönjük a gondolataidat! Külön köszönöm, hogy a Szitakötőben megjelent cikkeimet szeptember végétől negyedévente olvashatják majd a beszéd.hu olvasói!

Forrás:
Illés Györgyi